Korunk sajátos jellemzője válságjelenségek tüneti kezelése: a körzeti orvos vérnyomáscsökkentőt ír fel a 110 kilós néninek, aki a 35 fokos melegben a gazdagon fűszerezett birkapörköltöt néhány szelet dobostortával és 1 üveg sörrel fojtja le, télen pedig a -10 fokos hidegben ebédért sorba álló hajléktalanokat az egyszeri meleg étel csak ideig-óráig óvja meg az éhezéstől és a fagyhaláltól. A tüneti kezelés mindig valamely probléma okozatát érinti, ennélfogva csak felszínes és átmeneti megoldást kínál. Problémahalmaz gyökeres megoldása ugyanis csak az ok-okozati viszonyok komplex feltárásával lehetséges.  

A magyar nóta és cigányzene hanyatlásának problematikája – jóllehet évtizedek óta napirenden van – csak az utóbbi egy-másfél évtizedben mélyült odáig, hogy tüneti kezeléssel már nem orvosolható, és a szakmai berkekben régóta hangoztatott aggodalmak már a hallgató és néző közönség soraiban is teret hódítanak. Persze valamely jelenség csak akkor válik problémává, ha az egy nagyobb közösségben akként tudatosul, vagy ha komoly ellentét áll fenn ugyanannak a jelenségnek a közösség mértékadó többsége és vezető tisztségviselői közötti megítélésében. Komoly probléma például, hogy a Magyar Rádió elnöke számos aggódó megkeresés ellenére olyan válaszlevelet ír, amelyben nem is érzékel százezrek által felismert problémát (vagy úgy tesz, mintha nem érzékelné), és az mr7 internetes hallgatására buzdít nyugdíjas korú százezreket, akiknek a többsége még életében nem használta a világhálót, egyébként pedig ahhoz szokott ifjú korában, még ha a Rákosi-rendszerben élt is, hogy naponta kétszer hallgathat magyar nótát vagy cigányzenét a rádióban.  

A 19-20. század fordulóján eredetileg zongorakíséretre írt nótákat a cigányzenekarok népszerűsítették. A Király színházi operettbemutatókon mindig színházi zenekar kísért, a betétdalokat azonban gyakran cigányzenekari kísérettel rögzítették hanglemezre, a társasági összejöveteleken, patinás rendezvényeken azonban nótát és operettet legtöbbször cigányzenekar, némelykor szalonzenekar kísért. A két világháború között a csonka ország dalos jókedve és fájdalma egyaránt cigányzenekari kísérettel nyilvánult meg, a dzsesszt és az operát/klasszikus zenét magasan lekörözve népszerűségben. A vesztett háború okozta kulturális törésvonalak mentén, politikai ellenszélben küzdött tovább a műfaj túléléséért a Rákosi-rendszerben, melynek „A múltat végképp eltörölni” idézettel jellemezhető politikai ideológiája a korábbiaknál korlátozottabb megjelenést és stílusváltást eredményezett, nagyjából egyidejűleg „átengedve a terepet” a népdaloknak és népdalfeldolgozásoknak. A Kádár-rendszer konszolidációjának látszólagos politikai enyhülése, a magyar televíziózás, valamint a cigánydal mint akkor újszerű műfaj aztán kb. 2 évtizedes neoreneszánszot engedett, majd egyértelművé vált a 80-as évek elejére, hogy a beat- és rockzenén, valamint a táncházmozgalommal szocializált fiatalság tömege számára a nóta már csak lagzis mulatságot, kocsmázást és nem azt a belső érzésvilágot jelenti, mellyel a nagyszülők anyanyelvi szinten, saját kulturális, nemzeti, zenei és népi identitásuk kialakulásakor azonosultak. A 80-as években a népdalra és nótára fakadó diákot az osztálytársak kigúnyolták, mert az egészben valami avítt, a fiatalság buzgalmával, modernitás és trendi iránti ambícióival összeegyeztethetetlen dolgot láttak, és zenei ízlésük már a modernség hamis látszatát keltő külföldi pop- és rockzenére volt hangolva, és legfeljebb ezeknek magyar ajkú változatait és epigonjait hallgatva érezhették, hogy magyar zenét vagy dalt „fogyasztanak”.  

A 80-as évek végére, a 90-es évek elejére az akkor politikai nyitásnak és enyhülésnek álcázott új birodalmi függésbe taszítás SZDSZ irányítású tudatipari manipulációi révén az akkor 40 évnél fiatalabb generáció kulturális átprogramozása, az idegenség nyugati kultusza szerinti életvezetési, életviteli sablonok iránti fogékonysággal felvértezése és a magyar nemzeti hagyományok bagatellizálását terjesztő eszmék tudatipari módszerű rögzítése gyakorlatilag befejeződött, és a kereskedelmi televíziózás indokolatlan kedvezményekkel történt bevezetése már csak a fogyasztási szokásminták és az elosztás kereskedelmi struktúráinak véglegesítését szolgálta. A műfaj végzetesnek látszó, nagy mélyrepülése fentiek okán a 90-es években vett nagy lendületet, és ez a folyamat annak ellenére tart ma is, hogy úgynevezett nemzeti kormányunk van. Ez az ún. nemzeti kormány azonban legfeljebb csak olyan mértékig képvisel magyar érdeket, amennyire uniós nemzetközit. Még ha mentségére mondható is, hogy rendkívül súlyos helyzetet örökölt, több mint 1 évvel megválasztása óta továbbra sem szól a magyar nóta középhullámon, és nincsenek nótaműsorok a televíziókban sem, az egyetlen Duna TV-t kivéve. Az elmúlt 2 évtized kormányai közösek abban, hogy nem tudták, vagy pontosabban: nem akarták megállítani a műfaj mélyrepülését, és sajnálatos módon ma sem látható az erre irányuló politikai akarat. Egyéb társadalmi és gazdasági körülmények mellett az elmúlt 2-3 évtized gazdaságpolitikai történései arra mutatnak, hogy semmi sem véletlenül vagy hanyagságból, hanem nagyon is jól, méghozzá aljas módon átgondolt stratégia mentén történt és történik, amit a magyarság vágóhídra terelt birka módján tűr, talán azért, mert a vesztes nagy háború utáni 1920. évi országcsonkolással és azóta mindenféle aljas módon és  tragikumokkal tesztelt tűrőképességünk ellenségeink szemszögéből kiállta a próbát, és a teljes önfeladást mutatja. A magyar gazdaság és a Doros Gábor- i magyar életerő egyetlen puskalövés nélkül szenvedett az elmúlt 2 évtizedben olyan veszteségeket, melyet emberi számítás szerint legfeljebb háborús pusztítással lehetne elszenvedni. Magyarországot az új birodalmi függés és az ezt hazaáruló módon vagyonért és pozícióért mindenáron kiszolgáló poszt-bolsevista kádári politikai elitje kényszerítette térdre, amely csak azért szorgalmazta új függési rendszerbe történő csatlakoztatásunkat, hogy a különböző –izmusoktól és a felelősségre vonás balkáni és kelet-európai módszereitől védve legyen.  

A magyar nóta és a cigányzene hanyatlása és a fenti történelmi folyamatok kifejlődése között lényeges átfedés és kölcsönhatás van. Az ellopott vagyontárgyakat szorgalmas munkával lehet pótolni, azonban a lélekben, a társadalom alapszerveződését meghatározó keresztyénszociális felfogás torzulásában, a közösségi és egyéni felelősségvállalás elhanyagolásával, a fiatalok nihillel és léha szórakoztatással való megmételyezésével, a munka nélküli könnyű megélhetés lehetőségének reklámozásával és tudatrombolással okozott károkat roppant nehéz enyhíteni. Történelmi vezető középosztályunkat a Rákosi-rendszer felszámolta és elüldözte, egy részét fizikailag is kiirtotta. A Kádár-rendszer játékszabályai szerint érvényesülő belterjes értelmiség hangadó része semmiféle közösséget nem vállalhatott a két világháború közti berendezkedés magyar hagyományaival, és ennek korlátozott formában való érvényesülésének lehetőségét az SZDSZ és holdudvara, valamint a posztkádári elit által elsikkasztott rendszerváltás, az ország gazdasági leigázása megakadályozta. A magyar nép megkérdezése nélkül végrehajtott liberális gazdaságpolitika felszámolta azt az életteret, amelyben a magyar kultúra évszázadokon át létezett: fondorlatos módon felszámolták a mezőgazdaságot, a falusi árutermelésből származó kiskereskedelmet, lejáratták a magyar parasztságot és annak szakrális hagyományokon alapuló életvitelét, elvették a földjét és a megmunkáláshoz szükséges munkaeszközöket, leépítették a magyar árualapot, hogy tulajdon nélküli százezrek kerüljenek kiszolgáltatott helyzetbe egy sokkal alattomosabb cél, a föld és egyéb értékvagyon megszerzése mint végső cél végett. A társadalom teljesen átalakult, a Trianon előtt sokgyermekes családok utódainak („régi kedves öregek”) generációja kihalt, az önzetlenség és a közösség iránti felelősségvállalás helyett az egoizmus és az önző életformák terjednek. A rendszer intranzigens természetéből eredően erősödő képmutatás és a nyugati életvezetési minták úgy terjednek a fiatalok körében, hogy a nóta és népdal iránti fogékonyságát, akinek van is, csak szemlesütve vállalja, ha a közösségéhez akar tartozni, ha pedig mindezt a munkahelyén vállalja fel, fölöttébb gyanússá válik a még mindig döntően a posztkádári elithez igazodó vagy tartozó munkaadói elit szemében. A közéletet és közgondolkodást tematizáló média mint hatalmi ág pedig észrevétlenül csempészi be a szupranacionális konglomerátumok globális hatalomgazdaság érdekei szerinti üzeneteit az egyszerű ember otthonába. Jelen, bevezető gondolatoknak szánt írásomat követően a következő részekben ennek a torzult, média által is sulykolt értékrendnek a romboló hatásairól szeretnék szót ejteni.