Szalai Júlia a kirekesztésrőlA szociológusprofesszor szerint a segélyen élők komoly vesztesei lehetnek a pénzügyi válságnak. Az elkeseredés a romáknál lehet a legnagyobb. De vajon mindez hova vezethet? SÁNDOR ZSUZSANNA interjúja. Mondta: a romákat ért sorozatos támadások hátteréről nem nyilatkozik. Miért?

Kovalovszky Dániel felvétele

Borzalmas dolgok történtek, embereket gyilkoltak meg, gyerekek maradtak árván. Ám amíg a rendőrség nem deríti fel a bűncselekményeket, addig csak találgathatjuk, mi lehet az esetek hátterében. A megalapozatlan ítélkezések csak tovább szíthatják az indulatokat.

Tény: az utóbbi időben fölerősödött itt a rasszista gyűlölködés. A radikálisok szabadon mocskolódhatnak, törvényesen működik a Magyar Gárda, a Nemzeti Őrsereg.

Ez mind igaz, s valóban elfogadhatatlan, ha a gyűlöletbeszéd odáig fajul, hogy másokat rettegésben tartanak. A törvényeink túlságosan rugalmasak, nálunk a „jogszerűségbe” már a szinte „vadnyugati” állapotok is beleférnek. De legalább ekkora baj az is, hogy nem vált ki közfelháborodást, ha a kisebbségeket sérelem éri. S miközben egyre nagyobb a közöny, erősödnek az előítéletek – főleg a romákkal szemben.

Pedig elemzők gyakran mondják: a rendszerváltás után a romák többsége kiszorult a munkaerőpiacról, s talán ők voltak a legnagyobb vesztesei az átalakulásnak.

A romák tartósan váltak munkanélkülivé ’89 után. Széles tömegeik jutottak a mélyszegénységbe. Ez a következő generációt is sújtotta, mivel a tanulási esélyeknél perdöntő, hogy dolgoznak-e a szülők. Az egyik masszív társadalmi előítélet: „A romák nem is akarnak tanulni.” Minden szociológiai vizsgálat az ellenkezőjét mutatja. Nagyon is fontos számukra az oktatás, ám oly mértékűvé vált a leszakadásuk, hogy a többségük hamar kihullik az iskolarendszerből. Az oktatáspolitika eddig keveset tett a felzárkóztatásukért. A roma fiatalok többsége a nyolcadik után szakiskolákba kerül, ám ezekben a képzés nem igazodik a gazdaság igényeihez, és hatalmas a lemorzsolódás. De a probléma összetettebb. Például az első Nemzeti Fejlesztési Tervben meghirdettek egy programot azzal a céllal, hogy segítsék a romákat visszavezetni a munkába. A cigányoknak három éven át helyi foglalkoztatásokat szerveztek, majd kiderült: a programnak nincs folytatása, sem értelmes gazdasági kapcsolódása. A „kiképzettek” munka nélkül maradtak.

Tudjuk: az állam szociális segélyt nyújt a munkanélkülieknek. Egyik tanulmányában arról írt: a „rászorultsági elv” a mélyszegénység újratermelésének eszközévé vált.

A segélyezési rendszer csapda: nemigen van belőle kiút. Még ha talál is valaki, mondjuk, minimálbéres munkát, ahhoz, hogy dolgozni tudjon, pluszkiadásokat kell vállalnia. Közlekednie, ruházkodnia kell: így sokszor többet veszít a foglalkoztatással, mint amennyit nyer. A mélyszegénység fennmaradásához ráadásul rejtett érdekek is fűződnek. Érdemes belegondolni: a szegények ellátása több tízezer embernek ad fix fizetéses állást. És a többségi társadalomnak is szüksége van a legszegényebbekre: a legolcsóbb, mindenre kapható munkaerőre. Ez a „tartalékserege” a gazdaságnak. Vaskos előítélet az is, hogy a romák nem akarnak dolgozni. A kutatások azt jelzik: a romák többet dolgoznak, mint mások – de feketén. Napszámban, sőt nemegyszer végképp láthatatlan szívességekért.

Tisztes kormányzati szándék a feketemunka kifehérítése. De mindenki csak az adóeltitkolókra gondol. Mi lesz azokkal, akiknek a „zsebbe fizetett” pénz az utolsó kapaszkodót jelenti?

Épp ez a kérdés. A feketemunka megszüntetése nem csak morális probléma. A kilencvenes évek elején 1,4 millió munkahely veszett el, és „visszapótlásukban” hátul kullogunk a régiónkban is. Amíg ebben nincs előrelépés, addig a magyar gazdaságnak szerves része marad a „feketézés”. Méltánytalan és jogosulatlan ezt a legnyomorultabbakon számon kérni. Az ő esélyeiket a települések gettósodása is tovább rontotta. Az ország északi, északkeleti és déli térségeiben egyre több olyan település van, ahol semmiféle munkalehetőség nincs. Ezt a folyamatot visszafordítani nagyon nehéz lesz.

Írta azt is: a segélyezés a romák csoportos kirekesztésére is szolgál.

A segélyezésnél fontos szempont az „önhiba” megítélése: a helyi segélyiroda hivatalnoka mérlegeli, mennyiben felelős a helyzetéért a rászoruló. Szubjektív döntése ellen nincs hová fellebbezni. Itt a jogrend nem működik. A köztudat úgy tartja: a segélyezési kereteket főleg a romák élik föl. Felmérések szerint a romák sokszor be sem adják a kérelmüket, erről eleve lebeszélik őket a hivatalokban. Az ő esetükben „önhibának” minősül az, hogy „ilyen szegénységre miért szültek annyi gyereket”. Adatokkal igazolható: minél több a gyerek a roma családokban, annál kisebb az egy főre jutó segély összege. És annál szélesebbre nyílik az olló a hasonló gyerekszámú nem roma családokhoz képest.

Hogyan lehetne ezen változtatni?

Normatív szabályokkal, amelyek rögzítik: bizonyos jövedelemszint alatt mennyi jár. És a segélyezéshez legyen elég a megfelelő papírokat beadni. Ne legyen szempont az „önhiba”.

Az új szociális törvény tervezetének egyik lényegi pontja: a munkaképes emberek segélyvárás helyett közmunkát végezzenek. Javíthatja ez a romák esélyeit?

Ez a közmunkaprogram most úgy jelenik meg, mintha újdonság lenne. 2002 óta létezik egy törvény, amely az önkormányzatokat arra kötelezi: biztosítsanak közmunkát a „rendszeres szociális segélyezése szoruló aktív korúaknak”. Álságos szabályozás ez, de a megvalósításához számos településen nem voltak meg a feltételek, és a pénz sem. Most a kormány azt ígéri, lesz forrás. Én jó esélyt látok arra, hogy ez a kezdeményezés el fog halni. Mert – azon túl, hogy „most erre söpörd az utcát, aztán arra” – nem lehet máról holnapra értelmes munkát teremteni ezeken a helyeken. Kereskedelem, infrastruktúra is szükséges, modern cégeket kell alapítani. De ez nincs az elképzelések között. Előkerült tehát a varázskalapból valami, ami már volt, és nem működött. Arra jók a beharangozott szigorítások, hogy rendeletekkel is kötelezővé tegyék a filléres munkát, és a társadalmi feszültségeket le lehessen vezetni egy százezres „bűnbaktömegen”.

Miközben a világkrízis miatt tömeges elbocsátások várhatók nálunk is.

A szociális törvény tervezett módosításában sincs nyoma annak: mi garantálja, hogy a minimális összegű segélyek legalább a reálértéküket megtartsák. Az önkormányzatok maguk határozzák meg a segélykeretüket, amely túlságosan rugalmas. Ha faragniuk kell a kiadásokon, a legkönnyebb a szociális támogatásokból elvonni. A segélyen élők komoly vesztesei lehetnek a válságnak, s nem látom, hogy bárki védené őket. A romáknál az elkeseredés még nagyobb lehet. Az örökös megbélyegzettség, a folytonos frusztráció depresszióhoz vagy az agresszió fokozódásához vezethet. A romák egészségügyi mutatói rendre rosszabbak a többségi társadaloménál. Az agreszszió másként is lecsapódhat: akár militáns roma csoportok szerveződhetnek, amelyek az őket ért támadásokra „visszavágnak”. Belegondolni is rossz, milyen következményei lehetnek egy efféle polgárháborús helyzet kialakulásának.