Sajátos kínos érzés, melyet akkor érzünk, amikor illetlennek tartunk egy cselekedetet, állapotot, amit a társadalmi szokások alapján határozunk meg. A kisgyerekekre nem jellemző, mert még nem ismeri ezeket.

Az eltompult emberek pedig már nem érezik annyira kínzónak, vagy akár egyáltalán nem érzik. Egy olyan indulat, ami jellemző testi változással jár, hiszen az arc kipirul.

Olyan dolog a szégyen, amit mindenki igyekszik bármi áron elkerülni. A szégyen egy természetes folyamat, ami akár előre is vihet az életben, a boldogulásban, hiszen ott van a ,,csak azért is” az emberben.

De számos baj forrása is lehet, ilyen például a bűnözés, de a személyiség torzulása is.

A szégyenérzet tulajdonképpen akkor alakul ki, amikor rájövünk, hogy különbözünk a többi embertől: lassabbak vagyunk, szegényebbek vagyunk, csúnyábbak vagyunk.

Tehát olyan esetekben, amikor egy negatív tulajdonság miatt hátrányba kerülünk – olyanba, amit nem tudunk a helyén kezelni. A szégyen az az érzés, amit egyedül élünk meg – magányossá tesz.

Mindenkinél van szebb, okosabb, erősebb, szebb. Amikor ítélkezünk, főleg, amikor fennhangon, magunkat próbáljuk valaki fölé helyezni, ezáltal őt ,,eltapossuk”, rásütjük a negatív jelző bélyegét, azaz, megszégyenítjük.

Besoroljuk valahová – ám mindenki besorolható valamilyen negatív jelző mögé.

A leg megszégyenítőbb az, amikor valakit, többnyire gyereket nyilvánosan megpofoznak. Ez nem csak azt jelzi, hogy valamiben nagyon rossz volt, hanem még ott van a testi fenyítés kényszere is.

Persze létezik úgynevezett makarenkói pofon is – amit minden ember megkap gyerekkorában egyszer -, ám nem ez a jellemző.

Egy művész odáig merészkedett, hogy egy kiállító terem padlójára rengeteg pénzt szórt. A termet csak nők látogathatják. A művész arra, kíváncsi, hogy a nők mit kezdenek a pénzérmékkel.

Nos… a művészet álcája alatt megszégyeníti azokat a nőket, akik bemennek ebbe a terembe, csupán csak kíváncsiságból is. A régi időkben pénzérméket szórtak azokra a nőkre, akik erkölcstelenek voltak. A kiállítást látogatók nagy része ezzel nincs tisztában.

Feldmár szerint, amikor az embert bántják, megragad abban a pillanatban, abban az élményben. Amikor a szégyent megéljük, egyedül vagyunk benne, nincs kivel megosztani a fájdalmat – mert nem értenék meg, vagy mert nincs kéznél egy anya. Innentől kezdve az egyén a túlélésre játszik, el akarja kerülni a hasonló pillanatokat.

Hiába meg tovább, a szégyen érzése ott marad benne, mint egy szög. Vissza kell tehát menni időben arra a pillanatra, amikor a traumát megéltük, és valakinek a karjai között át kell élni azt újra.

Úgy vélem, annál erőteljesebb a szégyen érzése, minél korábban éli meg ezt valaki. Nagymamám mondta, hogy ő akkor szégyellte el magát, amikor nem volt cipője, gyerekként.

Bár volt pár nyugalmas évtizedünk ebben az országban, amikor ez elképzelhetetlen volt, de mára ez újra aktuálissá kezd válni. A szégyen mélypontja az, amikor valaki olyan dolog miatt szégyenkezik, mint egy cipő, ami másoknak természetes, hogy van…