1905
októberében Rudolf Steiner tanulmányt jelentetett meg „A
szellemtudomány és a szociális kérdés” címmel, amelyben megfogalmazta –
saját szavaival élve – a szellemtudományból nyert „szociális
alaptörvényt”: „Az egymással együttműködő emberek közösségének java
annál nagyobb, minél kevésbé támasztanak igényt az egyes emberek arra,
hogy saját teljesítményük hozama is sajátjuk legyen, azaz a személyesen
elért hozam egyre nagyobb részét bocsátják munkatársaik rendelkezésére,
és saját szükségleteiket egyre kevésbé saját teljesítményükből, hanem
helyette társaik teljesítményének hozamából elégítik ki.”
Kritikai
érzékével és éles eszű humorával Rudolf Steiner természetesen tisztában
volt azzal, hogy a szellemtudomány a „zabolátlan fantasztikum
megjelenési formájának”, a szociális alaptörvény pedig „hajmeresztő
idealizmusnak” fog számítani, és legjobb esetben is csak olyan „szép és
megnyugtató gondolatnak fog tűnni”, amely „értéket csak belső lelki
életünkben jelent, az életért folytatott gyakorlati küzdelemben azonban
nem”.
A fenti törvény megfogalmazása után Steiner ugyan rögtön
leszögezi, hogy „nem szabad azt gondolnunk, hogy elegendő, ha e
törvényt pusztán általános erkölcsi törvényként kezeljük, vagy például
azt a szemléletmódot próbáljuk levezetni belőle, hogy mindenki az
embertársai szolgálatában áll”, mégis a törvényt eleddig alapvetően
mindig úgy értelmezték, hogy akárcsak egy jól nevelt ember, aki a felé
nyújtott tálcáról a legkisebb szeletet veszi el, úgy minden munkát
végzőnek önmegtartóztatást kell gyakorolnia jövedelmi igényei terén. Az
a fajta kikényszerített vagy felvállalt szerénység ugyanis, mely
szerint „mindenki az embertársai szolgálatában áll”, Steiner szerint
még nem zárná ki, hogy az egyik ember a másik kizsákmányolójává váljon,
hiszen – ahogy Steiner fogalmaz – „függetlenül attól, hogy szegény
vagyok-e vagy gazdag, kizsákmányoló vagyok, ha olyan dolgokra teszek
szert, amiért nem járt megfelelő fizetség”.
Ehelyett nyilvánvalóan
az a fontos, hogy megértsük a munkamegosztáson túlmutató gazdasági
elveket, amelyek olyan intézmények kialakulásához vezetnek, amelyek a
maiakkal ellentétben nem pusztán az egyén személyes boldogulását
hivatottak elősegíteni, hanem lehetővé teszik, hogy az egyéni akarat
azonosuljon az átfogó közösségi szellemmel. A szociális alaptörvénynek
erre a fajta értelmezésére még képtelen közép-európai ember jellemző
módon a jog szférájában keres menedéket, ha gondolatilag már nem képes
továbblépni. Azaz azt mondja, hogy a törvényre kell bíznunk a jövedelmi
kérdés megoldását. Steiner a következőképpen nyilatkozik erről a
gyengeségről: „Rossz illúzió abban hinni, hogy a nép bármely
képviselője bármilyen parlamentben képes bármennyire is hozzájárulni az
emberiség javához, ha nem a szociális alaptörvény szellemében
munkálkodik.”
Hogy gondolkodik Rudolf Steiner?
Azt, ami
Steiner gondolatait a szociális alaptörvény megfogalmazásakor
vezérelte, nevezetesen azt a tág gondolati perspektívát, amely
ugyanakkor nem téveszti szem elől vizsgálatának konkrét tárgyát sem, a
legjobban „A társadalmi szervezet hármas tagolásáról” szóló későbbi
esszéiből, a „Közgazdasági kurzus” előadásaiból és más írásaiból
érthetjük meg a legjobban.
A törvényt magyarázva Steiner így
folytatja tanulmányát: „Valójában a törvény csak akkor érvényesül
igazán, ha olyannyira képes érvényesülni, hogy emberek közösségének
saját intézményein keresztül sikerül biztosítania, hogy soha senkinek
ne legyen lehetősége arra, hogy fenntartsa saját magának munkája
gyümölcsét, hanem az a közösség javának részévé válik – lehetőleg
maradéktalanul. Másrészről pedig az egyén fennmaradását embertársainak
munkája kell, hogy biztosítsa. A lényeg tehát az, hogy embertársainkért
dolgozni, és egy bizonyos jövedelemre szert tenni: két egymástól
független dolog.”
Ez utóbbi helyzet manapság gondolatilag már nem
tűnik elérhetőnek, mert értékfelfogásunk semmi máson nem alapszik, mint
a pénzben kifejezett árértéken. A teljesítménynek, tehát a munkavégzés
eredményének értéke ma egyenlő a piacon elérhető árbevétellel, amelyből
aztán a jövedelem is származik. Ezáltal pedig a teljesítményből
származó árbevétel válik a gazdálkodás motorjává. Az elérhető
teljesítményhozam egyoldalú szemszögéből vizsgálva a kereslet dolga
eldönteni, mely javakat termelünk, és melyeket nem. Ugyanakkor a
kereslet önmagában nem képes eldönteni, hogy a munkamegosztáson alapuló
gazdaságban a teljesítmények ára ténylegesen olyan hozamot biztosít-e,
amely mellett az egyes emberek által megtermelt javak kölcsönösen olyan
értéket kapnak, amely lehetővé teszi, hogy munkájáért minden munkavégző
alapvetően azt az értéket kapja, amely képessé teszi őt, hogy
szükségleteit más munkavégzők teljesítményéből annyi idő alatt elégítse
ki, amennyi időre neki magának szüksége van, hogy azonos vagy azonos
értékű munkát végezzen. Pedig az utolsó tagmondatban megfogalmazott cél
lenne tulajdonképpen a munkamegosztás valódi értelme, ami ugyanakkor
nem kevesebbet követel meg, mint hogy a jövedelemben manifesztálódó
szükségletek és a teljesítménynek, tehát a munkavégzés eredményének a
piaci árból adódó értéke között egyensúly jöjjön létre.
Az a mód,
ahogy Rudolf Steiner a szükségletek és a teljesítmény értéke közötti
egyensúlyteremtés problémájához közelít, bepillantást enged
szellemtudományi módszerébe. Ezt a módszert mindenki képes belátni (még
ha talán nem is olyan gyorsan és könnyen, ahogy azt Steiner tette): a
valóságnak van egy „ideális”, időtlen és egy fejlődéstől függő,
„időbeli” aspektusa:
A jövedelem, mint a szükségletek
kielégítésének eszköze és a teljesítmény piaci ár formájában megjelenő
értéke a munkamegosztásban két különböző értékként jelenik meg. Ez a
két érték abból az „ősértékből” származik, amely az „eredeti”
értékteremtés elvéből vezethető le. A gazdasági értelemben vett
értékteremtés azzal a munkával kezdődik, amely a természeti
erőforrásokra alkalmazva egyrészt a természetből nyert értéket, az
intelligencia biztosította szervezettsége által pedig a szervezési
értéket termeli meg. Ez az értékteremtés biztosítja az átmenetet a
természeti erőforrások kvázi „gazdálkodás előtti” feldolgozása – ahol a
termékeknek az állatok világához hasonlóan csak „természeti értékük”
van, és megegyeznek a szükségletekkel – és a tényleges gazdasági
értéknek a létrejötte között, mely utóbbi esetben az ember a munkájának
eredményét nem saját maga szükségleteinek kielégítésére használja,
hanem a többi emberrel teljesítménycsere-kapcsolatba lép. Az
értékteremtésnek ez a két pólusa egymással ellentétes, ugyanakkor mégis
meghatározza egymást: szervezési érték nélkül nem lenne fejlődés,
természetből nyert érték („a természeti erőforrásokon végzett munka”)
nélkül ugyanakkor nem jöhetne létre a szervezési érték. A természetből
nyert érték ellenpólusát a szervezési érték képezi, amelynek mértéke a
természetből nyert érték terén elért megtakarítástól függ. Az ősérték
annak a fizikai munkának az eredménye, amelyet egy bizonyos lélekszámú
népesség a létszükségletének megfelelő nagyságú termőterületen végez.
Az ősérték ebben az értelemben maradéktalanul természetből nyert érték.
A munkamegosztás ugyanakkor ahhoz vezet, hogy erre a természetből nyert
értékre szervezési érték kezd el hatni. Ez a munkavégzés eredményének
differenciálódásához vezet, mind mennyiségi, mind pedig minőségi
szempontból. Ugyanakkor az adott lélekszámú népesség által elért
eredeti értékteremtés mértéke állandó marad, mivel a szervezési érték
nagysága – bármekkora legyen is – mindig a természetből nyert érték
terén elért megtakarítással egyenlő, így az elvégzett munkák értékének
összege nem változik.
Mint említettük, az eredeti értékteremtésben
egybeesik egymással az az érték, amellyel az adott teljesítményt a rá
irányuló szükséglet ruházza fel, és az az érték, amellyel az adott
teljesítményt nyújtó személynek ezt a teljesítményt saját
szükségleteinek kielégítéséhez fel kell ruháznia. Az ősértékkel, mint
„dologi” értékkel névértékként egy szám, a társadalmi kvóta
feleltethető meg: a pénz, az egy főnek juttatott pénzmennyiség. Ehhez a
társadalmi kvótához fog a jövedelem igazodni. A reálérték és nominális
érték közötti, fenti párhuzam biztosítja, hogy a pénz segítségével,
amelynek mennyisége az adott népesség lélekszámától függ, megőrizzük az
eredeti értékteremtéshez, mint irányadó mérőszámhoz, illetve mértékhez
való kötődést. Így már lehetséges a jövedelem és a teljesítményhozam
egymástól való elválasztása és olyan berendezkedés létrehozása, amely
biztosítja, hogy a társadalmi kvótákhoz igazodó piaci árak révén
magasabb szinten – ismét – az egyéni szükségletek, illetve a jövedelmek
és teljesítményhozamok „egységét”, egybeesését érjük el.
Az
ősérték megértése az első pillanatban nehézséget okozhat, hiszen az
ősérték egyszerre tölti be a meghatározó és a meghatározott szerepét:
az „ős-” előtag a minden értékteremtést meghatározó princípiumra,
nevezetesen „a természeti erőforrásokon végzett munkára” utal, mely
munka a maga részéről a szellem szervezőerejének van alávetve. Bizonyos
természetes produktumok azonosítása az ősértékkel egy különleges,
specifikus eredményhez, egy egyéni ősértékhez vezetne. Az ősértéket nem
szabad állandó, változatlan dologként elképzelnünk. Sőt, az ősérték
olyan képlékeny dolog, amelyből levezethető az érték valamennyi konkrét
megjelenési formája, amelyek a maguk részéről specifikus ősértékeknek
tekinthetők. Az ősérték összetétele egy skálán mozoghat, amelynek egyik
végpontja a természetből nyert értéknek az a „tiszta” megjelenési
formája, amelyet a munka a legnagyobb értékkel ruház fel, és amely a
névérték meghatározója, másik végpontja pedig a „tiszta” szervezési
érték, amelynek kizárólagos érvényesülése esetén a megtermelt javak
mind ajándékká válnának. Az a tény, hogy az ősérték időben, történelmi
szempontból először természet-közeli munkaeredményekben öltött testet,
arra vezethető vissza, hogy a gazdasági fejlődés során – a
munkamegosztás eredményeképpen – a szervezési érték megjelenése
vezetett először olyan értékteremtéshez, amely már eltávolodott a
természeti erőforrásokhoz való közvetlen kötődéstől.
Értelemszerű
gondolkodással mi is képesek vagyunk arra, hogy az ősértékről, mint a
fenti princípium tárgyi eredményéről és egyben nominális eredményről a
reálértéknek és a névértéknek, tehát a meghatározottnak és egyben a
meghatározónak az azonosítása révén képet alkossunk. Pénz-, illetve
névértékként az ősérték képezi azt az iránytűt, amelyhez a jövedelmek
igazodnak, és amely meghatározza az egyéni teljesítmények
szükségletekhez igazodó piaci árát is.
Először tehát
természettudományos módszerrel, organikus módon járunk el, amikor a
dolgok világában az egyéni értékből kiindulva felemelkedünk az
értékteremtés fenti elvéig, az általános elvig. Az ősérték és a
pénzmennyiség közötti egyenlőségtétellel megteremtjük a reálérték és
névérték közötti párhuzamot. Ezáltal pedig a meghatározott mennyiségű
pénz formájában, illetve a társadalmi kvóták formájában megjelenő
névérték, tehát az egyedi válik meghatározóvá, törvényalkotóvá (azaz a
fent említett iránytűvé), ahogy az a szellemtudományra jellemző. A
fontos az, hogy a munkavégzés eredményét megtanuljuk gazdasági
értékként szemlélni és érteni. Az értékteremtési folyamat először is
két részre, egy meghatározóra (a természeti erőforrásokon végzett,
szellem által szervezett munkára) és egy meghatározottra (természetből
nyert érték + / szervezési érték -) tagolódik, és az utóbbi
szükségszerűen következik az előbbiből. A gazdasági értéket csak
kialakulásának, fejlődésének folyamatában lehet megérteni, azaz abból
az átalakulási folyamatból kiindulva, amelyen a munka egyrészt a
természeti erőforrásokkal, másrészt a szellem szervező erejével
egyesülve megy át. Ezáltal a magyarázat maga – a formális felismerés,
az érték fogalma – és a magyarázat tárgya – az anyagi, a munka
eredménye – megegyeznek egymással. Az értékfogalom itt nem pusztán
összefoglaló jellegű, amely a munka eredményére mint önmagán kívül eső
tárgyra vonatkozik, ahogy az a következő bekezdésben ismertetett mai,
árközpontú értékszemléletre érvényes. A pénzteremtés különleges módja
által az érték fogalmát magát tesszük intenciónkká. Ez azt jelenti,
hogy az ősérték – most már mint névérték – vissza tud hatni, és vissza
is kell hasson az értékteremtésre azáltal, hogy a szükségletek által
megkövetelt munkaeredmények piaci árát a legmesszebbmenőkig össze kell
egyeztetni e munkaeredmények ősértékével. A szükségletek és a
teljesítmények értéke közötti kiegyenlítődést pedig az egyének
társadalmi kvótájának, mint ősértéknek a megközelítőleges teljesítése
biztosítja.
Mai elképzelésünk abból indul ki, hogy a teljesítmény
eredeti értéke a teljesítmény piaci ára, és a jövedelem is ebből
származik. Ez a felfogás a teljesítményhozam kontra jövedelem kettős
képzetébe torkollik – a szociális feszültségek kiváltó okába. Ez az
elmélet a manapság széles körben elterjedt induktív módszerrel
határozza meg azt, amit a teljesítmény értékének tekint: a kívülálló
szemlélődő figyelemmel kíséri a piacot, és a kereslet és kínálat
hatásait, megfigyelései alapján pedig felállítja a szabályt: Ha a
kereslet és a kínálat egymásra talál, megszületik a csere tárgyának
ára, azaz értéke. Az az elképzelés, amely a pénzben kifejezett árat
tekinti értéknek, nem tesz különbséget materiális és immateriális
teljesítmény, plusz és mínusz között, és egyenlőségjelet tesz a
termőföldön végzett termelőmunka és a szellemi teljesítmények közé. A
gazdasági folyamatok szemléletének ez a módja azonban teljesen
felszínesen kezeli a jelenségeket, és nem képes megragadni azt a
folyamatot, amely a kereslet és kínálat kialakulása során ténylegesen
lezajlik, nevezetesen azt, hogy az árukínálat alapját mindig a pénz
iránti kereslet képezi, és az áruk iránti kereslet hátterében a
pénzkínálat áll. Így az ár kialakulásához vezető csere tulajdonképpen
nem más, mint „értékért cserébe érteket adni”. Az ár pedig az értékek
egymás közti viszonya.
Ha felismerjük a jövedelem és
teljesítményhozam kettéválasztásának mikéntjét, megszabadíthatjuk az
embereket a korunkban növekedési kényszer, konjunktúra és munkaerőpiac
képében megjelenő zsarnokságtól; ezenkívül lehetővé válik azoknak a
szellemi-kulturális szükségleteknek a kielégítése is, amelyek a
kereslet és kínálat puszta befolyásától függő jövedelmek mellett
elsorvadásra vannak ítélve.
Így a szociális alaptörvény
teljesülésének feltételét megadó összehasonlítás („minél kevésbé...”,
„egyre nagyobb...”) a szükségletek, illetve jövedelmek és a
teljesítmények értéke közötti aszimptotikus kiegyenlítődés mellett egy
további vonatkozással is bővül.
Az ősérték-teremtés fenti elvére
támaszkodva foglaljuk össze még egyszer: az elvégezhető munka
mennyisége a népesség lélekszámától függ. Mindennek, amihez ez a munka
kapcsolódhat, a termőföld a forrása, hiszen a termőföld az, amire
mindenkinek szüksége van, amiből mindenki él. Azok helyett pedig, akik
szellemi tevékenységük miatt a termőföldön nem végeznek munkát, a
továbbra is a termőföldön dolgozóknak kell a megfelelő részt – azaz a
fenti definíció szerinti jövedelmi kvótát, amit Steiner ajándékpénznek
nevez – megtermelni.
A szellem által szervezett munka a
szervezettség fokától függően egyre inkább elszakad a természethez való
közvetlen kötődésétől – ez a tőkeképződéshez vezető folyamat. Azaz a
tőkeképződés fokozódásával egyre több ember szabadul fel a
mezőgazdasági munka alól, és áll az ipari termelés vagy a tisztán
szellemi tevékenységek rendelkezésére. Az ipar pedig a maga részéről
tovább folytatja ezt a munkaerő-felszabadítási folyamatot.
Tehát a társadalom javát szolgáló jólét a következő feltételek mellett növekszik:
I.
Minél több mezőgazdaságon kívüli embert képes egy mezőgazdász
eltartani, annál erősebb az ipari termelés és a tisztán szellemi
tevékenységek rendelkezésére álló tőkeképződés.
II. A tőke és a munkaszervezés segítségével az ipar növeli saját termelésének sokszínűségét és volumenét.
A jólét mértéke pedig két tényezőben nyilvánul meg:
Abban,
hogy saját jövedelmi kvótájukon kívül hány ember jövedelmi kvótáját
képesek a mezőgazdaságban és az iparban dolgozók megtermelni, mely
jövedelmi kvóták aztán ajándékpénz formájában a tisztán szellemi
tevékenységet végzők rendelkezésére állnak. Avagy a szociális
alaptörvény megfogalmazásában: „...minél kevésbé támasztanak igényt az
egyes emberek arra, hogy saját teljesítményük hozama is sajátjuk
legyen, azaz a személyesen elért hozam egyre nagyobb részét bocsátják
munkatársaik rendelkezésére...”.
Másrészt abban, hogy a
mezőgazdasági és ipari összteljesítmény mekkora része jut az egyes
jövedelmi kvótákra; ezen belül mekkora részt képvisel az egyes munkát
végzők teljesítménye, azaz a saját jövedelmi kvótán belül mekkora részt
képvisel a saját teljesítmény értéke. Ez a részarány ugyanis a
termelékenység I. és II. pont szerinti növekedésével párhuzamosan
csökken, vagy ahogy a szociális alaptörvény szól: „...saját
szükségleteiket egyre kevésbé saját teljesítményükből, hanem helyette
társaik teljesítményének hozamából elégítik ki”.
Ebből látható,
hogy a munkamegosztás hatékonysága annál nagyobb, minél kisebb a saját
teljesítmény értékének aránya a társadalmi kvótán belül, és az egyes
emberek jövedelme minél jobban megközelíti ezt az iránytűként szolgáló
társadalmi kvótát. Így ugyanis a társadalmi kvótákon keresztül
optimálissá válik az egymás teljesítményéből való részesedés, a
teljesítmények értéke pedig biztosítja a szükségletek fedezését. Azok
pedig, akik átlátják a munkamegosztás hatékonyságának fenti
összefüggését, megismerik a jövedelmek vég nélküli növelésének, mint a
munkahajlandóság egyik motivációjának másik oldalát is: a
pénzszerzésért folytatott munkában a munkamegosztás közösségre
gyakorolt előnyös hatását gátló, önellátó gondolkodásmód ölt testet.
Természetesen
továbbra is figyelmen kívül hagyhatjuk a Steiner által szűk száz évvel
ezelőtt csak sommásan megfogalmazott gondolatokat, de ha a mögöttük
rejlő felismerés nem kerül be a köztudatba, akkor a mai kor égető
gazdasági és szociális gondjaira (az öregkori ellátás problémáira, az
egészségügy és az oktatás finanszírozására és a munkanélküliségre),
amelyek terhét teljesen tehetetlenül az állam vállára helyezzük, aligha
fogunk a közjót szolgáló megoldást találni.
Közvetetten e
felismerés fontosságára utalva Steiner a tanulmánya vége felé
lakonikusan megjegyzi: „a szó legsajátabb értelmében igaz, hogy csak az
egyes emberen segítek, ha csak kenyeret adok neki. A közösségnek ezzel
szemben csak úgy tudok kenyeret adni, ha világnézetet adok neki.
Ugyanis az sem segítene semmit, ha a közösség minden egyes tagjának
kenyeret adnék, hiszen idővel valószínűleg ennek ellenére úgy
alakulnának a dolgok, hogy sokaknak ismét nem lenne kenyere.”
Kommentáld!