Mert az alapítvány, amelynek egy jótékonysági rendezvény bevételéből összegyűjtve másfél millió forintot adtunk át, ünnepélyes keretek között – néhány hónap múlva, amikor a pénz sorsáról érdeklődünk, a kimutatás fillérre pontosan megérekezett, de abból feketén-fehéren kiderült: nem a sérült gyerekekre költötték a pénzt, hanem ELMŰ és telefon- és taxiszámlákra, meg egyéb dologi kiadásra. Akkor döntött úgy a klubunk, hogy pénzt többet nem adunk, inkább műszereket, használati tárgyakat a rászorulóknak. Megkérdeztük a kiválasztott gyermekkórházat, ugyan mi hiányzik legjobban az eszköztárukból – kérünk egy listát, amiből kiválaszthattuk, mit vegyünk meg, mivel segíthetjük a kicsik gyors és fájdalommentes gyógyulását. Ez a látszólag jó kezdeményezésünk is csalódással végződött. Jött a "kórház-reform”, amikor sorra zártak be osztályokat, az ott lévő berendezések pedig – mert nem a kórház vásárolta, így nem voltak a leltárban – szépen hazavándoroltak az orvosok magánrendelőibe. Puff neki. Mi nem X. Y. és Z. doktor vagyonát akartuk gyarapítani. Ez se a legjobb megoldás.

Maradt az egyéni támogatás. A Klub címére naponta-kétnaponta érkezik segélykérő levél. Nyomorgó, sok gyerekes családtól, gyógyíthatatlan beteg szülőtől, akinek kiskorú gyerekről kell gondoskodnia, csak külföldön gyógyítható gyerek szüleitől, akik a kezeléshez, kiutazáshoz kérnek hozzájárulást. Most már ötödik éve a kérvények feladói közül választunk, utánajárunk, tényleg rászorulnak az adományra, nem csak így akarnak bevételhez jutni. És úgy tűnt, végre megtaláltuk a legjobb megoldást.
De a minap megingatta hitem egy ártatlannak tűnő nyilatkozat.

Az őssejt-botrány nagy vihart kavart, az egyik média azt akarta bizonyítani, hogy jó dolog az őssejt-kezelés, hiszen van akinek segít - a másik épp fordítva: arra szerzett nyilatkozókat, hogy alátámaszthassa: szemét dolog pénzt kicsalni olyasmire, aminek semmi haszna. Ebben a pro és kontra interjúhalmazban jelent meg annak az anyukának a nyilatkozata, akinek az elmúlt években millión felüli összeget gyűjtöttünk össze – kisfia őssejttel történő kezeltetésére, amit egy ukrajnai doktor végzett.
A gyermekről – ugyancsak a sajtó hasábjain – megnyugtató képeket láttunk tavalyelőtt, meg tavaly is, hogy lám, milyen szépen fejlődik, már ülni is tud, már önállóan fogja a ceruzát, hála az ukrán doktor módszerének – és a jótékonysági szervezeteknek, amelyek a pénzt előteremtették a kezeléshez.



De jött az orrba vágás: anyuka a minap az egyik rádió riporterének azt mondta indignált hangon: ez az őssejt-kezelés egy nagy szemfényvesztés, semmit nem ér, és ha újra kezdené, bizony nem vinné a gyereket sehová. 
Puff neki. Akkor most melyik nyilatkozatának higgyek. Amelyikben a gyógyulásról áradozott, fotókkal, és amik alapján lelkesen gyűjtöttük, küldtük a pénzt, vagy ennek az utóbbinak, ahol a mama (aki egyébként még a nyilatkozata előtti hetekben is azért sürgette a klubunkat, hogy küldjük már a soros pénzt, mert szegény gyereket vinni kell az orvoshoz), most őszintén bevallja, átvert minket.
Ahogy nehezedik a gazdasági helyzet, úgy szorulnak egyre többen segítségre, s közben épp most szűnnek meg, oszlanak fel az alapítványok, jótékonysági egyesületek. Némelyik tényleg a pénzhiány miatt vonul vissza, de sokakat inkább a csalódás, a sorozatos lelki „orrba verés” szoktat le a segítségnyújtásról. Most adjunk vagy ne adjunk? És kinek adjunk? És honnan lehet tudni, hogy jó helyre, nemes célra adtuk-e a pénzt, vagy csak kidobtuk az ablakon? Hogy érdemes-e pénzt gyűjteni annak a kisgyereknek az életben tartására, a milliós gyógyszerek, műszerek megvásárlására, akikről az orvosok eleve kimondják: menthetetlen?
Lehet, hogy tényleg annak van igaza, aki azt mondja: „találok én ennek a pénznek jobb helyet a saját családomban…” – és elfordítja a fejét, amikor segélykérő kezet lát?