Sokat tipródom az adományozáson. Évek óta szervezem (nem munkaként, csak karitatívan), és jól szeretném csinálni. De ezt nem lehet jól. Még mindig csak próbálkozom.

Az alapszükségleteket illetően (cipő, kabát, ennivaló, tüzelő) nem teszünk különbséget. Nem lehet, hogy gyerek fázzon, éhezzen.

Ha ezen felül van valami extra, játék, táska, ruha, könyv, kirándulás, esetleg számítógép, vagy tv, azzal másként próbálkozunk. Ott nekünk is vannak elvárásaink. Rendszeres iskolába járás, tisztaság, kész házi feladat, jó tanulmányi eredmény, mocskos szavaktól mentes beszéd, erőszakmentes kommunikáció, stb.

Nem tudom etikus - e így. Sokat gondolkodom, mennyire van jogom a másik életét, szokásrendszerét így befolyásolni. De pontosan tudom, mi a gátja a gyerekek integrálódásának, tudom, mit vár el a többségi társadalom tőlük, így ebbe az irányba próbálom terelni a dolgokat. A gyerekek miatt muszáj.

Működik is tulajdonképpen, sok mindent elértem már ezekkel a mondatokkal és csatolásokkal: rendben, elviszem kirándulni a gyereket, de csak akkor tudom, ha kiírtjuk a fejtetűt, tiszta lesz a ruhája, megmosdik, jó szagú lesz, stb… és így is lesz. Akkor viszek játékot, könyveket, ha rendezettebb, tisztább lesz a lakás. Szerzek diszperzitet is, és lám, kimeszelnek. Ha rendszeresen jár iskolába (nemcsak hozzánk, a művészetibe, hanem az általánosba is), kaphat tv-t. Ha jól tanul, szerzek számítógépet is. És próbálja, akarja, csinálja, én meg állom a szavam.

Tudom, sokszor nevetségesnek tűnök. Mert 10 db. plüssállatot, vagy 5 db. meséskönyvet bevinni 25 gyerek közé, akinek otthon semmije sincs, és megpróbálni az órai teljesítmény alapján szétosztani, a legnagyobb baromság.  Tudom előre: sírni fog, aki nem kap, engem utálni fog, összeverekednek rajta hazafele, ellopják egymástól. És otthon a szülők is beszállnak a veszekedésbe, tovább gyűrűzve a konfliktust.  De megteszem újra, és újra, vállalva a cirkuszt, megindokolva, ki kapja, és ki nem. Mert meg kell szokniuk, hogy a dolgokért erőfeszítést kell tenniük, hogy nem jár mindenkinek minden. Ha belső késztetés nincs, hát ezekkel az eszközökkel próbálkozom. Egyszer majd csak kialakul.

Persze kísérleteztem mással is, de nem ment. Most azért próbálom így, mert ezek hatnak. Más nem. Az osztályzat? Kit érdekel? Az ellenőrzőbe való beírás? Ugyan?! A dicséret, szeretet? Ideig-óráig. Amíg együtt vagyunk. Aztán elfelejtődik. Viszont, ha a „nincsben” tárgyiasultan jelenik meg valami, az hat. Annak híre megy, látható, érezhető, tapintható. Az mutatható. Annak értéke van. A felnőttek között is.

De nem tudom, jó e így.

Érzem, nem így kellene. De akkor hogyan?