A világon évente körülbelül 66 ezer veseátültetést hajtanak végre, ami messze elmarad attól, hogy a becslések szerint egy milliónyi új vesére szoruló beteget ellássák. Az átültethető vesék hiánya minden országban egyre nagyobb probléma. Nem meglepő, hogy időről időre felvetődik, hogy a vesekereskedelem legalizálásával enyhíteni lehetne a hiányon. A vese-eladás azonban egy-két országot leszámítva mindenhol törvénybe ütközik. A legális piac hiányában virágzik az illegális szervkereskedelem.

A szervkereskedelem azonban nem új keletű probléma. Talán meglepő, de a XVIII. század utolsó évtizedeiben kiterjedt szervkereskedelem folyt. A mai vitákban használt pro és kontra érvek is előfordultak már akkoriban. Persze a felek nem a veseátültetés piacosításáról vitatkoztak, hanem a kiterjedt fogkereskedelemről.

Thomas Rowlandson 1787-es karikatúrájából némi képet nyerhetünk arról, hogyan működött ez a piac. A kép előterében a divatosan öltözött fogorvos éppen egy kéményseprő-fiú szájából távolít el egy fogat; a jobbján ülő asszonyság alig várja, hogy a friss fogat megkapja. A kép jobb oldalán a fogorvos asszisztense egy csinos nő szájába ültet be éppen egy fogat; a háttérben egy már végzett páciens a tükör előtt gyönyörködik új fizimiskájában. Nem marad rejtély, hogy honnan vannak ezek a fogak: a kép bal oldalán mezítlábas, rongyokba öltözött fiú lép ki a rendelő ajtaján, mellette egy szegény lány számolja a markában tartott pénzt. Mindketten fájós állkapcsukat szorongatják.

A kép üzenete egyértelmű: a fogkereskedelem a szegények kizsákmányolása. A gazdagok elromlott fogaikat a szegények szájából pótolják. A szervkereskedelem kínálati oldalán ma is a szegények vannak: egy felmérés szerint Pakisztánban a veséjüket eladó élődonorok 70 százaléka rabszolga vagy kényszermunkás, 90 százaléka analfabéta. Veséjük eladása után a donorok 88 százalékának nem javult az anyagi helyzete, 98 százaléka pedig egészségének romlásáról számolt be (részben a nem biztonságos műtétek következményeként).

Nem tudjuk persze, hogy miként alakult a fogdonorok élete a XVIII. században, de vannak arra utaló feljegyzések, hogy a fogak pénzzétételét nagyobb társadalmi megvetés sújtotta, mint a prostitúciót. De mivel rengeteg jómódú akart egészséges fogsort magának, nagy volt a kereslet. A beültetett fogak egy-két hónap alatt nőttek be az ínybe és jó esetben 3-5 évig kitartottak. Az élődonorokból frissen kinyert fogak voltak a legkelendőbbek, a halottak ínyéből nyert fogak kevésbé — már csak a fertőzés veszélye miatt is. Ennek ellenére az 1815-ös Waterloo-i csata után valóságos aratás zajlott le a csatatéren elesett katonák között.

A fogkereskedelem a filozófusok érdeklődését is felkeltette. Nem kisebb tekintély, mint Immanuel Kant is felszólalt ellene. Kant szerint az embernek vannak önmagával szembeni kötelességei: így például senki sem követhet el öngyilkosságot és senkinek sem szabad megcsonkítania magát — hiszen, mint erkölcsi rendszerének jól ismert alaptétele kimondja, senki sem kezelhet másokat, és saját magát sem, puszta eszközként. Egy egészséges szerv — akár egy fog — eladásával a donor azonban puszta eszközként kezeli magát. Mint Kant mondja, az ilyen ember „részleges öngyilkosságot” követ el.

Persze ha végiggondoljuk ennek az érvnek a következményeit, akkor az altruista — például családtagjuk életét megmentő — vesedonorokat is el kell ítélnünk. Az sem világos, hogy mi számít olyan testrésznek, aminek az eladása bűn: Kant szerint például a hajunk eladása a parókakészítőnek nem önmagunkkal szembeni bűn, bár azért azt is érheti szemrehányás, aki csak ezért levágja a haját.

A fogkereskedelem egészen a XIX. század közepéig létezett. A porcelán fogászati használatának elterjedésével aztán összeomlott a piac. Remélhetőleg az illegális vesekereskedelemmel is ez fog történni: a mesterséges úton, géntechnikai módszerekkel előállított szervek korában a szervkereskedelem okafogyottá válik. Csak addig nem csupán néhány gazdag fogsora marad hiányos, hanem ezrek halnak meg vese-elégtelenségben.