Henryk Domański
A SZEGÉNYSÉG TÁRSADALMI MEGHATÁROZÓI A POSZTKOMMUNISTA TÁRSADALMAKBAN


Manapság a szegénység megnevezésére leginkább az underclass (osztályok alatti osztály, szegényosztály) fogalmát használják. Amennyire azt a nyugati társadalmak alapján tudni lehet – márpedig a szegénység társadalmi rétegek szerinti elõfordulásával kapcsolatban itt került sor a legtöbb kutatásra –, az underclass terminus egy olyan társadalmi rétegre vonatkozik, amelyet olyan jelenségek sújtanak, mint a hosszú ideig tartó munkanélküliség, az alacsony iskolázottság, a bûnözés és a tinédzserkori és házasságon kívüli terhesség. A szegényekrõl szóló leírásokban gyakran szerepel, hogy a szegények sajátos viselkedési kóddal, a szegénység kultúrájával rendelkeznek. A szegény szülõkrõl elmondják, hogy deviáns normákat és értékeket adnak tovább gyermekeiknek. Charles Murray (1986) értelmezése szerint a szegénység kultúráját a túlságoson bõkezû jóléti ellátások hozták létre, amelyek a függõséget növelik. A szegények áldozatok, akik apa nélküli otthonokban nõttek fel, és egy olyan ellenkultúrára szocializálódtak, amelyben az oktatásnak és a munkának alacsony a presztízse, és ez már eleve arra programozza be õket, hogy kudarcot valljanak. Az underclass tagjai belvárosi gettókban laknak, az Amerikai Egyesült Államokban zömükben az elszegényedett etnikai kisebbségekbõl kerülnek ki, fiatal egyedülálló anyák és rokkant személyek (Marks 1991; Morris 1994; Marshall és társai 1996; Whelan 1996; Buckingham 1999).

A szegénység a társadalom minden rétegében elõfordul, de a kutatók szerint az underclass különbözik a hagyományos értelemben vett szegény rétegtõl. Az újdonságot az jelenti, hogy a szegények soraiban nõ az olyan emberek száma, akik társadalmi segélyekbõl élnek, nincsenek rendszeresen alkalmazásban, és ezért a civil társadalom szempontjából marginálisak. A hátrányok sajátosságairól és okairól viták folynak. Míg Murray és az úgynevezett kulturális magyarázatok hívei a kirekesztettség okát a szegények attitûdjeiben és viselkedésében keresik (lásd Marks 1991), addig az új szegénység strukturalista megközelítése inkább a kapitalista rendszer nagyfokú szervezeti hibáinak tulajdonítja a jelenséget. Ez utóbbi megközelítés szerint a szegények és a nem szegények közötti egyre növekvõ távolságot az ipar dolgozó osztályokat súlyosan sebezhetõvé tevõ hanyatlása okozza. A szegénység azért marad fenn, mert a bõvülõben lévõ szolgáltatási szektor képtelen magába integrálni az ipari tevékenység hanyatlásának kárvallottjait. A munka-nélküliséget tovább súlyosbítják azok az iparral és városfejlesztéssel kapcsolatos laissez-faire kormánypolitikák, amelyek a központi és helyi közigazgatási erõforrások aránytalanul nagy részét a tehetõsebb rétegek számára biztosítják. A strukturális determinizmus követõi a területi szegregációval kapcsolatban rámutatnak arra, hogy az a lakóépületek, iskolák, pihenést biztosító intézmények és egyéb közösségi szervezetek állapotának gyors romlásából, valamint az álláslehetõségek és a középosztály tehetõsebb tagjainak mai belvárosi területekrõl való tömeges kimenekülésébõl fakad (Wacquant–Wilson 1989). A strukturális determinizmus hívei a jóléti állam következményeit illetõen is alternatív értelmezéssel élnek. Például rámutattak arra, hogy az Egyesült Államokban a Reagan-idõszak alatt a szegényeknek szánt lakástámogatások és egyéb programok jelentõs csökkentése a szegénység erõteljes növekedéséhez vezetett (Skocpol 1988).

Bár a szegénykutatások eddig elsõsorban Nyugat-Európára koncentráltak, ez semmiképp sem jelenti, hogy az underclass kialakulása csakis a fejlett kapitalista országokra jellemzõ. Ha figyelembe vesszük Oscar Lewis (1959) dél-amerikai szegénységrõl készített leírását, a szegénység erõteljes jelentkezését Etiópiában és Bangladesben, vagy az indiai kasztrendszer megdöbbentõ leírásait, felmerül a kérdés, hogy létrejött-e sajátos arca a kelet-európai szegénységnek. A posztkommunista országokban a szegénység mint társadalmi jelenség új tartalomra és formára tett szert. Mivel azonban a rendszer mélyreható változása óta csak néhány esztendõ telt el, ez indokolttá teszi, hogy következtetéseink megfogalmazásában visszafogottan és óvatosan járjunk el. Azok az összehasonlító adatokra támaszkodó elemezések, amelyek megkísérlik dokumentálni a változásokat, mint a jelen írás is, a dolgok természetébõl fakadóan korlátozott érvényességûek. Nem kétséges: azoknak a próbálkozásoknak, amelyek a kelet-európai szegénység sajátos kialakulásának megismerését célozzák, elõzetes hipotézistesztelésre és a jövõbeni fejleményekkel kapcsolatos, adatokra épített spekulációkra kell szorítkozniuk.

Legfõképp azt vizsgálom meg, hogy a szegénység a társadalmi struktúrában hogyan jelenik meg. A tanulmány legfontosabb kérdése az, hogy a szegénység nyugati társadalmakban megnyilvánuló társadalmi meghatározói közül melyek azok, amelyek a posztkommunista társadalmakban is hatnak.

Nemzeti összehasonlító adatokra támaszkodva megvizsgáljuk, hogy vajon a szegénység a nagyvárosokban, a kisvárosokban vagy a falusi területeken koncentrálódik-e, mennyire kötõdik az egyes etnikumokhoz, és mennyire idézi elõ a hosszan tartó munkanélküliség, mely ebben a régióban viszonylag új jelenség. Elemzésünk rá fog mutatni az általános rétegzõdési minták kelet-európai regionális háttérhez viszonyított súlyára. Pontosabban kifejezve arra, hogy a szegénység megoszlásának általános szabályszerûségei milyen mértékben nyilvánulnak meg, illetve milyen mértékben hiányoznak.

Tanulmányunk második nagy kérdése az underclass kialakulása. Lehetséges ugyan, hogy Kelet-Európában a szegénység nyugati mintái alakulnak ki, de az még empirikus vizsgálatokra szorul, hogy az osztálystruktúra is a nyugati fejlõdési pályát fogja-e követni. Az új rendszer konszolidációja után néhány évvel levont következtetéseink ugyan még nem kiforrottak, mégis némi bepillantást engednek abba a folyamatba, melynek során a szegények bizonyos csoportjai egy jól kitapintható underclass-szá alakulnak. Az underclass-szal kapcsolatos vita legfontosabb eleme az, hogy vajon tagjai a fõ foglalkoztatási struktúrán kívül tevékenykednek-e. A posztkommunista underclass keresése során kísérletet teszünk arra, hogy meghatározzuk a szegény emberek értelmiségiekhez, a munkásosztály különbözõ kategóriáihoz, parasztokhoz és üzletemberekhez képest betöltött helyét. Ennek alapján lehetségessé válik számunkra, hogy – korlátozott módon bár, de – meghatározzuk, mennyire különül el az underclass a társadalmi térben, vagyis: mennyire létezik egy társadalomtól elkülönült underclass.


Összehasonlító perspektívák

Természetesen különféle, egymástól elkülönülõ tudományos hagyományai vannak azoknak a próbálkozásoknak, hogy a szegényeket elhatárolják a társadalmi struktúra többi kategóriáitól. Townsend és Gordon (1989) a szegénység 77 ismertetõjelét sorolták fel, amelyet – álláspontjuk szerint – figyelembe kell venni. Ez a távolról sem teljes felsorolás jól szemlélteti, hogy mekkora problémát jelent a szegénység érvényes kritériumainak kiválasztása.

A korábbi próbálkozások fényében kulcsfontosságú, hogy a szegénység kielégítõ meghatározásának meg kell különböztetnie egyfelõl az ehhez a társadalmi kategóriához való tartozást, másfelõl a szegénység következményeit és okait. A tautológia elkerülése érdekében a szegénység fogalmát a strukturális pozíciók elemzésére kell építeni anélkül, hogy összekevernénk ezeket a pozíciókat azokkal az attitûdökkel, viselkedésmódokkal vagy egyéb tényezõkkel, amelyek a szegénységhez való tartozásból fakadnak, vagy azt elõidézik.

A probléma legadekvátabb megközelítésére a teljes háztartási jövedelmet vettem számításba, mert ez a legjobb rendelkezésre álló indikátora a szegénységnek. A meg-kérdezetteknek egy felsorolást adtunk át, és felkértük õket, hogy számoljanak be arról, hogy õk és családtagjaik mennyi pénzt költöttek az egyes tételekre. Mint ahogy azt Nolan és Whelan (1960) az érvényes mérõszámokat kutatva jelezte, az az optimális, ha a jövedelmi mutatókat összevonjuk az erõforrás- és/vagy életmód-indikátorokkal. Mivel azonban nem volt elég rendelkezésre álló adat, a jövedelem alapú szegénységi küszöb egyszeri becslésére kellett támaszkodnom. Figyelembe véve azt, hogy milyen összefüggést állapítottunk meg a mostani jövedelem és a szegénység között, nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy következtetéseink érvényesek lesznek (lásd Mack és Lansley 1985). A megfelelõ jövedelemhatárok meghatározására irányuló korábbi próbálkozásokat figyelembe véve az egyik leggyakrabban használt relatív mérõszámot használtuk fel. A szegénységi küszöböt minden vizsgált országban az átlagos egy fõre jutó családi jövedelem alsó ötven százalékában határoztam meg.

Korábbi tanulmányokból többé-kevésbé tudni lehet, hogy a posztkommunista országokban milyen nagyságú és kiterjedésû a szegénység, illetve hogy melyek a kiváltó okai. Majdnem az összes ilyen vizsgálódás jelezte, hogy az alacsony iskolázottság, a nagy gyermekszámú háztartás és a hosszú távú munkanélküliség növeli annak valószínûségét, hogy az érintettek a szegények közé kerüljenek (Górniak 2000; Tarkowska 2000; Emigh és Szelényi 2000). Továbbra sem tudjuk azonban azt, hogy ezek a jelenségek a különféle országokban milyen sajátosságokat mutatnak: tehát hogy milyen hasonlóságok és különbségek állnak fenn olyan országok között, amelyek évtizedekig azonos politikai és gazdasági rendszerhez tartoztak. A közös múlt ellenére lehet, hogy az alacsony iskolázottság erõsebb kockázati tényezõje a szegénységnek Bulgáriában, mint Oroszországban, míg Lengyelországban és Szlovákiában a munkanélküliség erõsebb meghatározó tényezõje a szegénységnek – figyelembe véve azt a tényt, hogy az elõbbi két országban különösen magas volt a munkanélküliségi arány (12,7% és 12,1%). A differenciálódás másik forrása egy nagyszámú etnikai közösség jelenléte lehet, ami a lakosság jelentõs szegmentumaiban növelheti a szegénység kockázatát. Míg Lengyelország etnikai szempontból viszonylag homogén országnak tekinthetõ, olyan vegyes etnikumú országokban, mint Románia, Szlovákia és Magyarország, nagyszámú roma kisebbség található, amely gyakran a szegényeken belül a legnagyobb csoport (Gheorghe 1991). Bulgáriában a török és a pomak, valamint a roma kisebbség található meg a társadalmi ranglétra legalján.

Valóban millió formája van a szegénységnek. A korábbi szegénykutatások azon feltételezése, hogy a szegénység megjelenési formája a különbözõ országokban azonos, bizonyos nyugati elfogultságot tükrözött. Ha felismertük, hogy a szegények rendkívül rossz helyzete egyre inkább elválaszthatatlan a globális gazdaságban lejátszódó társadalmi-gazdasági folyamatoktól, nagyon rövidlátó stratégia a vitában a nyugati társadalmakra, vagy pontosabban az amerikai vagy angol helyzetre szorítkozni. Ezeket a megszorításokat figyelembe véve, a legfrissebb adatokra támaszkodva fogjuk megvizsgálni a kelet-európai szegénység társadalmi tényezõit. A keleti és nyugati tapasztalatok összehasonlítása is gyümölcsözõnek bizonyulhat. A posztkommunista nemzetek az utóbbi években a társadalmi rétegzõdés, a gazdaság és az életmód tekintetében a nyugati mintákat követik. Akármilyen irányban kell is korrigálnunk ismereteinket az alábbi elemzések alapján, a nyugati modell összehasonlítás céljából releváns marad. Két további érv szól amellett, hogy egy ilyen közvetett megközelítésre alapuló modellt kövessünk.

Az elsõ érv a modernizáció folyamatával kapcsolatos. Leggyakrabban Wilsont (1987) idézik annak a nézetnek a támogatására, hogy a modern szegénység a városi Amerikában keletkezett – ennek Chicago és Detroit központi kerületei szimbólumaivá váltak. Az amerikai underclass városinak tûnt, amióta egyik legriasztóbb leírása a Time Magazin 1977. augusztusi számában megjelent. A modernizáció ellenpólusa azon vidékek álmos elmaradottsága, ahol fennmarad a paraszti hagyománykövetés, és amelyek társadalmi szempontból elszigeteltek maradnak. Lengyelországban az 1990-es években a legnagyobb anyagi nélkülözés és munkanélküliség a korábbi állami gazdaságok munkásainak körében köszöntött be. Az 1990-es évek elején az állami gazdaságokat megszüntették, és dolgozóikat családjaikkal együtt magukra hagyták, hogy éljenek meg, ahogy tudnak. A legtöbb ilyen munkás szakmanélküli és nagyon alacsonyan iskolázott volt, s ezért nem volt lépes megbirkózni a kapitalista piac nehézségeivel, és helyzetét tovább rontotta térbeli elszigeteltsége. A vidéken kialakult nélkülözést, ideértve a mezõgazdasági munkások és kisparasztok szegénységét is, jól dokumentálják a helyi társadalmakkal foglalkozó tanulmányok (Gorlach 1998; Halamska 1998). Feltételezhetõ, hogy ebbõl a peremre csúszott rétegbõl töltõdik fel a lengyelországi szegényosztály. A lengyel Központi Statisztikai Hivatal egész országra kiterjedõ, 1997. évi felmérése szerint a városi lakosság 28,3 százaléka került a létminimum alá; a kisvárosokban (a 20 000 fõnél kevesebb lakóval rendelkezõ településeken) a lakosság 54,5 százaléka szegény, míg a falusi területeken ugyanez az adat 62,5 százalék (Sfera ubóstwa 1998). A helyi társadalomról készített tanulmányok Oroszországban is jelzik, hogy a falusi területeken gyakoribb az anyagiakban való szûkölködés, mint másutt (Popova 2000). További vizsgálatokat igényel még, hogy a posztkommunista országokban mennyire válik gyakorivá a szegénység falusi területekre jellemzõ formája.

A második gondolatmenet azzal fog foglalkozni, hogy milyen kapcsolat van a szegénység kultúrája és a jóindulatú jóléti állam között. A kulturális magyarázatok hívei azzal érvelnek, hogy a szegényosztály elsõsorban szociális segélytõl függõségben leledzõ és dologkerülõ személyekbõl áll. E nézet szerint a szegénységet az a szerteágazó támogatási rendszer okozza, amely magában foglalja a lakbér-támogatást, a rokkantsági biztosítást és egészségügyi ellátásra és más juttatásokra való igényjogosultságot. Az úgynevezett konzervatív elméletek hívei szerint a túlságosan is nagyvonalú jóléti juttatások csak súlyosbítják ezt a társadalmi betegséget azzal, hogy enyhítik a tüneteket ahelyett, hogy harcba szállnának az okokkal (Auletta 1982; Moynihan 1965; Murray 1984). Murray így ír errõl:

A szegény emberre vonatkozó szabályokat gyakorlatilag megváltoztattuk. Tömören összefoglalva ezt mondtuk: "Nem a te hibád, hogy szegény vagy. Ha az iskolában nem tanulsz, ez azért van, mert az oktatási rendszer károdra elfogult. Ha bûnt követsz el, ezt a kedvezõtlen környezet okozza..." Miután pedig mindenkit felmentettünk a felelõsség alól, kijelentettük: "…megélsz majd anélkül, hogy oly módon vennél részt társadalomban, ahogyan azt szüleid tették." (1986: 36).

A kelet-európai társadalmakban élõ emberek évtizedeken keresztül úgy érezték, hogy joguk van a szociálpolitikai ellátás különféle formáira. A posztkommunista társadalmak azonban a piac merev szabályainak uralma alá kerültek, és már nem képesek többé fenntartani a magas színvonalú szociális juttatásokat. Ezek az országok ugyanis hatalmas ellátó rendszereket örököltek meg (az egyedülálló anyákat támogató családi pótlék, a nyugdíjasok és rokkantak szociálpolitikai támogatása). A rendszerváltás és a szociálpolitikai ellátás reformja ellenére az összes korábbi juttatás valamilyen formában fennmaradt. A magyarországi helyzetet elemezve Szalai Júlia kimutatta, hogy az új szociálpolitikai szabályok új indoklással nyújtottak ingyenes egészségügyi ellátást, táppénzt és gyermeknevelési juttatásokat. Sõt, a lengyelországi longitudinális elemzések rámutattak arra, hogy az 1990-es években a nyugdíjasok a többi társadalmi csoporthoz viszonyítva meglepõen jól jártak (Beskid 1999).

Ezek az eredmények megmagyarázzák azt a paradox jelenséget, hogy a családi költségvetésekben a nyugdíjasok jövedelme növekvõ szerepet játszik. Nem meglepõ, hogy a nyugdíjasok családon belül betöltött társadalmi státusza pénzügyi helyzetük erõsödése következtében megnõtt, és a nyugdíjasok támogatottakból támogatást adókká váltak (Sikorska 1998). A falusi szegény családokkal kapcsolatban elmondható, hogy – legalábbis sok esetben – a nagyszülõk nyugdíjellátása lett az egyetlen megélhetési forrás és a pénzügyi nehézségekkel való megbirkózás legfontosabb eszköze (Korzeniowska 2001). Meg fogjuk vizsgálni, hogy milyen mértékben tekinthetõ mind a hat országban azonos, "kontextuális" sajátosságnak a nyugdíjasok elõnyös helyzete.


Elemzés: a szegénység gyökerei és társadalmi meghatározó tényezõi

Elemzésünk adatai a Bulgáriában, Magyarországon, Lengyelországban, Romániában, Oroszországban és Szlovákiában 2000-ben elvégzett felmérésekbõl származnak. Az összes felmérést az adott országban lévõ háztartások lakcímeinek véletlenszerû, a 18 éven felüli lakosságot teljes egészében reprezentáló mintavételére alapozták. A tényleges minta nagysága országról országra változott: Szlovákiában 1005, Lengyelországban 1015, Romániában 1969, Bulgáriában 2121, Magyarországon 2000 és Oroszországban 2512 fõ volt. Mind a hat országban azonos kérdéseket tettek fel, és az interjúk két részbõl álltak. Az elsõ részben a kérdezetteknek kérdéseket tettek fel az adott háztartásról, beleértve ebbe a háztartás tagjainak számbavételét. A második részben a kérdezetteknek saját magukról tettek fel kérdéseket. A kérdések a szegénység különféle objektív vetületeit érintették, többek között önértékelést, standard társadalmi rétegzõdés adatokat, a munkavégzés sajátosságait, etnikai hovatartozást és családi hátteret. A kérdõív angol szövegét lefordították az egyes nyelvekre, és egy sor próbavizsgálatban használták. A felmérésbõl származó adatokat szigorúan összehasonlító módon kódolták.

A számunkra legfontosabb változó a szegénységben élõ embereket a többi emberrel hasonlítja össze. Ezt a változót 1-gyel kódoltuk az összes olyan válaszoló esetében, akinek az egy fõre esõ családi jövedelme a teljes mintára kiszámított átlagjövedelem ötven százaléka alatt volt. Mint az alábbi kérdés jelzi, a családi jövedelmet meghatározott jövedelemforrások alapján számítottuk ki:

Néhány kérdést fogok feltenni Önnek azokról a jövedelmekrõl (vagy juttatásokról), amelyeket az Ön háztartása az utóbbi hónapban ténylegesen megkapott (tehát nettó jövedelemrõl van szó). Kérem, mondja meg, hogy az alábbi jövedelem- vagy juttatástípusokból körülbelül mennyi folyt be: (i) az összes bér, kereset, jutalom, az összes háztartástag vállalkozásból vagy egyéni munkavégzésbõl származó jövedelme; (ii) állami juttatások; (iii) a gombaszedés vagy a magántulajdonban lévõ föld termékének értékesítése; (iv) másoktól kölcsönkért pénz; (v) személyes ingóság értékesítése vagy zálogba adása; (vi) rokonoktól vagy barátoktól kapott pénz (ideértve a tartásdíjat és gyermeknevelésre adott támogatást); (vii) egyéb emberektõl vagy intézményektõl kapott pénz vagy támogatás (mint pl. a jótékonyságból származó segély, magánalapítványok, humanitárius adományok vagy egyházi jótékonykodás stb.); (viii) egyéb (kérem, jelezze: mirõl van szó).

Miután összeadtam az összes fenti forrásból származó jövedelmet, elosztottam az így kapott összeget a háztartásban élõ családtagok számával. Az ötven százalékos szegénységi küszöböt alapul véve a szegények aránya az egyes országokban az alábbiak szerint alakult: Bulgária: 17,1 százalék; Szlovákia 24,4 százalék; Oroszország: 25,7 százalék, Lengyelország 30 százalék; Románia 36,5 százalék és Magyarország: 40,6 százalék. Nem férhet kétség ahhoz, hogy ezek az adatok ellentétben állnak a fenti országok társadalmi és gazdasági fejlõdésével kapcsolatos ismereteinkkel. Látnunk kell azonban, hogy a szegénységnek az általunk alkalmazott relatív mérõszáma nem a nemzeti jólét vagy az átlagos életszínvonal mutatója. Például az átlag magyar vagy lengyel euróban vagy dollárban kifejezett életszínvonala lényegesen magasabb, mint a bolgároké, románoké vagy oroszoké. Magyarországon és Lengyelországban általában magasabb fogyasztási szükségletek kielégítését teszik lehetõvé a megszerzett jövedelmek, mint a többi országban. Eredményeink ugyan azt jelzik, hogy a relatív szegénység Lengyelországban gyakrabban fordul elõ, mint Oroszországban, ez azonban semmit sem változtat azon, hogy nagy átlagban Lengyelország szegényei sokkal jobban élnek, mint az oroszországi szegények.

Most pedig térjünk át a kutatásunkat leginkább foglalkoztató kérdésre, nevezetesen arra, hogy ki tartozik a szegények közé a hat kelet-európai országban. Annak érdekében, hogy megállapítsuk a szegények társadalmi struktúrában elfoglalt helyét, a társadalmi helyzet számtalan meghatározó tényezõjét, a kérdéses személy nemét, korát, iskolázottságát, lakóhelyét, etnikai hovatartozását és foglalkozási státuszát vettem figyelembe. Ahhoz azonban, hogy képesek legyünk meghatározni, hogy a szegénység a posztkommunista országokban a nyugati országokban megfigyelt minták szerint strukturálódik-e vagy sem, további változókat kell bevezetnünk. A függõség szubkultúrájának operacionalizálására egy négyfokú skálát használunk, amelyen azt mérjük, hogy az adott személy mennyire támaszkodik a helyi önkormányzatok vagy a kormányszervek jóléti támogatására: 0 = semmiféle támogatást nem kap az érintett; 1 = egy forrásból kap segélyt (pl. munkanélküli segély vagy gyermeknevelési segély); 2 = két forrásból kap segélyt; 3 = három vagy több forrásból kap segélyt. A családok felbomlását egy elvált személy-nek nevezett dummy változóval operacionalizáltuk, ahol 0 = nem elvált, 1 = elvált. A szegény státusz idõbeli folyamatosságát két dummy változóval operacionalizáltuk. Az elsõ azt méri, hogy a válaszoló folyamatosan munkanélküli-e vagy sem, a második pedig azt, hogy a válaszadó 14 éves korában apja munkanélküli volt-e vagy sem.

Szorzat formátumú logisztikus regressziós modellt állítottunk fel, melyben a szegénységet az elõzõekben leírt módon kétértékû változóként kódoltuk. Az 1. táblázatban található esélyhányadosok (e^b)) azt fejezik ki, hogy az egyes független változókban bekövetkezõ egy egységnyi változás milyen hatással van annak esélyére, hogy valaki szegény legyen. Ha az esélyhányados = 1, akkor ez azt jelzi, hogy a független változónak nincs hatása, az 1-nél nagyobb értékek esetében pozitív hatás rvényesül, míg az 1-nél kisebb érték esetében a független változónak negatív hatása van arra, hogy valaki a szegények közé kerüljön.¹

1. táblázat
A logisztikus regressziós modell szegénységet elõrejelzõ együtthatói hat országra

Független változók	Bulgária	Magyarország	Lengyelország	Románia	Oroszország	Szlovákia
Nem (1=férfi)	0,89	14,1	0,85	1,01	0,64*	0,85
Kor:
18–25 év	0,98	28,8	3,87**	0,0	1,71**	2,41**
26–40 év	0,90	1,38	1,47**	14,2	1,02	1,22
41–50 év	1,33	0,51	1,38	4,64	1,22	1,08
51–65 év	1,15	0,58	0,47**	0,73	0,73*	0,96
66 éves és idõsebb	0,74	0,67**	0,27**	0,96	0,20	0,33**
Iskolai végzettség:
Egyetem és fõiskola	0,43*	0,42**	0,22*	0,52*	0,78	0,46*
Befejezetlen egyetem és fõiskola	0,82	0,72	0,77	0,53*	0,96	0,83
Középiskola	0,90	0,90	1,09	0,65**	1,15	0,51**
Szakmunkásképzõ	1,28	1,44*	1,90**	1,19**	1,06	0,82
Általános iskola	1,22	1,50**	1,71*	1,86**	1,48**	1,60*
Befejezetlen általános iskola	2,02**	1,71**	1,64	2,61**	0,74	3,94**
Lakóhely:
Falusi területek	1,10	1,10	2,07**	1,79**	1,91**	1,10
Város 10.000–99.000 lakossal	0,97	1,13	1,06	1,27	1,08	0,92
Város több mint 100.000 lakossal	0,97	1,18	0,75	0,79	1,05	0,89
Fõváros	0,97	0,67**	1,06	0,56**	0,47**	1,11
Egyebek:
Alkalmazott	0,52**	0,11**	0,14**	0,10**	0,28**	0,29**
Nyugdíjba vonult (retired)	0,71	0,17**	0,25**	0,26**	0,24**	0,36*
Nyugdíjas (pensioner)	1,23	0,41**	0,59	0,33**	0,38**	0,93
Háztartásbeli (nõ)	1,23	1,42	2,74*	1,75**	3,21**	2,10
Tartósan munkanélküli	0,84	1,53*	0,59	1,09	0,88	1,45
Kérdezett apja munkanélküli	2,24**	0,96	1,83*	1,51	1,89**	1,35
Elvált	0,93	0,27**	0,47**	0,84	0,45**	0,49
Tagság etnikai kisebbségben	3,99*	2,07**	0,08	1,21	1,82**	0,93
Juttatások	2,05**	2,08**	2,21**	2,96**	3,64**	2,69**
Chi-négyzet/ szabadságfok	301/22	909/22	395/22	1042/22	699/22	320/22

** p< 0,01; * p<0,05

A középiskolából kimaradt személyek gyakrabban kerülnek be az amerikai underclassba. (Ricketts–Sawhill 1988: 321). Buckingham (1999: 57) arra az eredményre jutott, hogy az 1990-es években Nagy-Britanniában a szegények között túlreprezentáltak azok, akiknek nincs semmiféle iskolai végzettségük: míg körükben az ilyen személyek aránya 45 százalék, addig a segédmunkások között ez az arány 27,7, a szakmunkások között pedig 18,2. Ezek az adatok azt sugallják, hogy a szegénység hátterében az a tény húzódik meg, hogy a gyengén iskolázott és alacsonyan képzett személyeknek nehezebb stabil állást találniuk, és ennek következtében valószínûbb, hogy az underclassba vagy kedvezõtlen pozíciókba kerülnek. Mivel nem kell komoly szankciókkal – például iskolai fegyelmi intézkedésekkel – szembenézniük, ha nem tanulnak az iskolában, és nincs kézzelfogható motiváció a tanulásra, nagyon sok diák egyszerûen csak a szórákozásnak él és nem tanul. Ha figyelembe vesszük, milyen alapvetõ szerepet játszik a tanulás a szegénység elleni harcban, fel kell tennünk magunknak a kérdést: az alacsony iskolázottság mennyire játszik közre a kelet-európai szegényosztály kialakulásában.

Az 1. táblázat adatai jelzik: az alacsony iskolázottsági szint tényleg jelentõs szerepet játszik abban, hogy egy háztartás az ötven százalékos szegénységi küszöb alá kerül-e. Ezt a hatást mind a hat országban meg lehet figyelni. Az egyetemi végzettséggel rendelkezõknél a legkisebb annak valószínûsége, hogy szegényekké válnak. Az összefüggés Lengyelországban a legerõsebb: a középiskolai végzettség 1-rõl 0,22-re csökkenti ezt a valószínûséget. Ezzel párhuzamosan azonban az iskolázottsági szint csökkenésével a szegénységi küszöb alá kerülés valószínûsége kétségtelenül nõ. Lengyelországban például a minta egészére számított számtani középértékhez képest a középiskolai végzettséggel rendelkezõk 9 százaléka (1,09) van a szegénységi küszöb alatt (lásd 2. lábjegyzet). A szakmunkás végzettségûeket fenyegeti leginkább a szegénység (1,90). Oroszországban hasonló görbe vonalú modell érvényesül. A többi országban azonban szinte egyenes vonalú összefüggés van a szegénység és az iskolázottság között. A különféle iskolázottsági szintekre kapott együtthatók azt mutatják, hogy a legalacsonyabb iskolázottsági érték hatása a legnagyobb a szegénység elõrejelzésében. A szélsõséget Szlovákia képviselte: itt az általános iskolai végzettségûek (vagy a teljesen iskolázatlanok) 3,94-szer nagyobb valószínûséggel kerültek a szegények közé, mint az átlagos válaszoló. Ezeket a nyomasztó számokat ki lehet egészíteni azokkal az eredményekkel, amelyekre El¿bieta Tarkowska (2001) jutott a mezõgazdasági munkások és parasztok családjaival folytatott mélyinterjúi alapján. Amikor a paraszt családokat megkérdezték, hogy gyermekeik miért maradnak ki olyan nagy számban az iskolából, akkor az okok között a családi feladatokat, a korai házasságot és a munkapiacra való belépést említették. A "lerövidült gyermekkor modellje" jelentõsen hátráltatta az iskolai sikereket, ez pedig növelte annak a valószínûségét, hogy az illetõ személy szegény legyen.

Nicholas Lemann (1988: 81) megfogalmazása szerint az amerikai underclass "nagyrészt a feketék problémájává" vált. A nyugati társadalmakban az underclass legfontosabb tulajdonsága az, hogy soraik között túlreprezentáltak az etnikai kisebbségek. Még le kell bontani azokat a korlátokat, amelyek megakadályozzák, hogy kisebbségek bekerüljenek e társadalmak fõáramába. Ezzel szemben Lengyelországban, ahol a nemzeti kisebbségek 2000-ben a teljes lakosságnak csak 2,8 százalékát tették ki, nem számíthatunk arra, hogy az etnikai hovatartozás jelentõs szerepet játsszon. Az etnikai szempontból legsokszínûbbnek számító Bulgáriában a nemzeti kisebbségek összlakossághoz viszonyított aránya 38,4 százalék, Szlovákiában 16,4, Oroszországban 15,7, Magyarországon 13 és Romániában 12,2 százalék. Érdekes, hogy a társadalmi rétegzõdéssel kapcsolatos empirikus kutatások kezdete óta az etnikai hovatartozást a társadalmi státusz egyik meghatározó tényezõjének tekintik. Azonban nem maga az etnikai diszkrimináció hozta létre az underclasst. Az Egyesült Államokban ezt az állítást a sikeres feketék példája bizonyítja. Ugyanez a minta érvényes néhány kelet-európai országra is. Romániában a romák egyes csoportjait a szabad kereskedés újgazdagjainak tartják, akik a határok felnyitásával termékeket hoztak be a hazai piacra (Gheorghe 1991).

Mivel vizsgálatunkban a kisebbségekbõl származó mintanagyság gyakran túl alacsony, csak korlátozott mértékben tudunk tanulságokat leszûrni a kisebbségek körében elõforduló szegénység mértékérõl. Ha a részletes kategóriákon belül sikerül operacionalizálni az etnikai kisebbséghez tartozás hatását, akkor általánosságban meg tudjuk vizsgálni, milyen hatása van az etnikai kisebbséghez való tartozásnak. Elemzésünk részleges empirikus alátámasztását adja annak, hogy az etnikai hovatartozás jelentõs szerepet játszik a szegénység elõrejelzésében. Az etnikai kisebbséghez tartozás Bulgáriában, Magyarországon és Oroszországban növeli annak esélyét, hogy valaki az ötven százalékos szegénységi küszöb alá csússzon. Elemzésünk egyértelmûen megmutatja, hogy – az iskolázottság, lakóhely, munkaerõ-piaci státusz és néhány egyéb változó hatását kiszûrve – az etnikai kisebbséghez való tartozás jelentõsen növeli a szegénységi küszöb alá kerülés valószínûségét. Bulgáriában az etnikai kisebbséghez tartozás erõsen valószínûsíti a szegénységet: a pomak, a roma vagy a török kisebbséghez való tartozás egy százalékkal növelte a szegénység valószínûségét. Lengyelországban és Szlovákiában az ellenkezõ hatás figyelhetõ meg: az etnikai kisebbséghez való tartozás – a lengyelekhez és a szlovákokhoz képest – csökkenti a szegénység veszélyét. Feltételezhetõ, hogy ezekben az országokban az etnikai kisebbségek helyzete relatíve jobb, mint a többségé. Mindazonáltal Lengyelországban és Szlovákiában az etnikai kisebbséghez való tartozás hatása statisztikailag nem szignifikáns, és nem tekinthetõ erõsnek.

A nyugati társadalmakban elsõsorban a városi területek peremre sodródott lakóit fenyegeti az a veszély, hogy az underclass soraiban találják magukat. Az eddig bemutatott adatok szerint a szegénység a kelet-európai társadalmakban is térbelileg is meghatározható jelenség. Kelet-Európa szegényei azonban elsõsorban a falusi területeken élnek. Az 1. táblázat adatai arra utalnak, hogy – Magyarország kivételével – a vidéki területeken a szegénység sokkal koncentráltabban fordul elõ, mint a városi központokban. Minél inkább csökken az elszegényedés valószínûsége valakinél, annál nagyobb lélekszámú az illetõ lakóhelye. Magyarországon a válaszadók lakóhelynagyságához kapcsolódó elszegényedésének valószínûsége nem követ lineáris modellt. Ehelyett éles különbség rajzolódik ki a budapestiek és a kisebb lélekszámú városok lakói között. Az egész mintát figyelembe véve a budapesti lakosoknál a legkisebb a valószínûsége a szegénységnek: az a tény, hogy valaki fõvárosi lakos, 33 százalékkal csökkentette a szegénység valószínûségét az egész mintára számított középértékhez képest (1–0,67). A bukaresti vagy moszkvai lakóhely szintén csökkentette annak valószínûségét, hogy a megkérdezett a szegénységi küszön alá kerüljön. Ezzel szemben Pozsony és Varsó lakóit ez a tény alig védte meg a szegénységtõl. Szlovákiában és Lengyelországban nem a fõvárosban, hanem a százezer lakosnál nagyobb városokban volt a legkisebb a szegénység valószínûsége.

Eredményeink összhangban vannak a korábbi tanulmányok következtetéseivel, amelyek az anyagi depriváció gyökereit a fiatalabb korcsoportokra vezetik vissza. Lengyelországban, Szlovákiában és Oroszországban az életkor növekedésével párhuzamosan csökken a szegénnyé válás valószínûsége, és ez azt jelenti, hogy a fiatalabb korcsoportok között a szegények túlreprezentáltak. Egyfelõl úgy tûnik, ez a trend alátámasztja a korábbi lengyelországi adatokat, amelyek jelezték, hogy az 1990-es években a nyugdíjasok nem voltak rossz helyzetben. Másfelõl, a nyugdíjazás hatását is kiszûrve, az életkornak, úgy tûnik, további hatása van, ami a fiatalabb korcsoportok számára nagyobb kockázatot jelent.

A marginalizáció és a társadalmi kirekesztettség sok meghatározása figyelembe is veszi az életkor hatását. Whelan (1996: 44) Írországban arra a következtetésre jutott, hogy az idõsebb megkérdezettek háztartásaiban nagyobb az elszegényedés kockázata. Az általunk megvizsgált hat posztkommunista országban a szegénység elkerülésnek egyszerû módja van: a nem nyugdíjas státus helyett nyugdíjjal rendelkezõnek kell lenni. Tisztán statisztikai értelemben a dichotóm nyugdíjas változó értékében történõ egy egységnyi növekedés együtt járt a szegénységi küszöb alá esés valószínûségének csökkenésével. Az 1. táblázat adatai jelzik, hogy a magyarországi nyugdíjasok esetében volt a legalacsonyabb a szegénység kockázata: az összes nem nyugdíjashoz képest 83 százalékkal kisebb valószínûséggel voltak szegények. Ezzel szemben Bulgáriában voltak a legkevésbé védettek a nyugdíjasok. A nyugdíjas státus megszerzése úgy tûnik, mind a hat országban jelentõs mértékben csökkenti a szegénnyé válás veszélyét. Ez az összefüggés valószínûleg a nyugdíjak indexálásának vagy az egyéb, a posztkommunista jóléti állam által meghozott intézkedéseknek tulajdonítható. Mert hiszen a jelenlegi nyugdíjrendszer az összes posztszocialista országban meglévõ és a korábbi rendszerektõl örökölt általános szociálpolitikai rendszernek csak az egyik alkotóeleme. A nyugdíjasok tényleg kisebb valószínûséggel szegények, és egy kicsivel kisebb mértékben szenvedtek a szegénységtõl, mint a nem nyugdíjasok, bár ez csak Magyarországon, Romániában és Oroszországban igaz. Ez az összefüggés valószínûleg Bulgáriára, Lengyelországra és Szlovákiára is igaz, bár statisztikailag nem szignifikáns.

Összességében elmondható, hogy a szegénységet legerõsebben a megkérdezett munkapiaci részvétele jelzi elõre. Az 1. táblázat mutatja, hogy az összes országban a munkaviszonyban állóknál a legkisebb annak a valószínûsége, hogy az ötven százalékos szegénységi küszöb alá csúsznak. A megkérdezett jelenlegi munkapiaci státuszának Bulgáriában volt a legkisebb hatása, míg a legnagyobb Magyarországon. Ezt az összefüggést mutatja, hogy Magyarországon az állással rendelkezõknél a szegénység valószínûsége 0,11. Az elszegényedéssel kapcsolatos különféle korábbi vizsgálatok alapján azt várnánk, hogy a vizsgált országokban a munkapiacról való hosszú ideig tartó kiesés az ellentétes irányba hat. Az amerikai, ír és nagy-britanniai adatok alapján megbízható empirikus bizonyítékunk van arra nézve, hogy Nyugaton a sokáig tartó munkanélküliség erõs kapcsolatban áll a szegénységgel (Nolan–Whelan 1996; Whelan 1996; Buckingham 1999). Az ilyen feltételezésekkel ellentétben azonban a hosszú ideig tartó munkanélküliség káros hatása kevésbé általános Kelet-Európában. Az összes, a felmérés idõpontjában munkanélküli válaszadó esetében regressziós modelljeinkben az állandó munkanélküliség az 1-es kódot kapta, míg a többiek a 0 kódot kapták. Az 1. táblázat adatai jelzik, hogy csak Magyarországon növeli lényegesen a szegénység veszélyét a hosszú ideig tartó munkanélküliség. Az összes többi változó hatását kiszûrve az állandó munkanélküliek 53 százalékkal nagyobb valószínûséggel csúsznak a szegénységi küszöb alá. A rendszerváltozás több mint tíz évében a megkérdezett személyek nem állandó részvétele a munkaerõpiacon az élet sok területére volt negatív hatással. Ennek ellenére csak Magyarországon van erõs korreláció a munkanélküliség és a szegénység között.

Érdekes módon a szegénység leginkább a nemzedékek között továbbadás mechanizmusaival függ össze a leginkább. A meginterjúvoltakat megkérdezték, hogy édesapjuk munkanélküli volt-e 14 éves korukban. Az underclass kialakulásával kapcsolatos összes elmélet feltételezi, hogy a szegénység generációról generációra adódik tovább. Ezt az elképzelést némileg alátámasztják a Bulgáriában kapott adatok: a jelenleg szegények esetében nagyobb valószínûséggel találjuk azt, hogy 14 éves korukban édesapjuk munkanélküli volt, mint a nem szegényeknél. Lengyelországban és Oroszországban is érzékelhetõ generációk közötti továbbadás kicsi, de szignifikáns hatása.

Az underclass egyedi kulturális jegyek alapján történõ azonosítása nagy figyelmet keltett a szociológiai kutatásban. A kulturális elméletek feltételezik, hogy a szegények sajátos deviáns kultúrájuk okán be vannak zárva a szegénységbe (Wilson–Aponte 1985; Marks 1991). A kulturális determinizmus legtöbb képviselõje számára a szétzilált és patológiás családot a társadalom jó szándéka hozta létre. Ezek az elemzések a jóléti támogatási rendszert tekintik annak a forrásnak, mely biztosítja az underclass reprodukcióját (Murray 1986). E nézet szerint a munkanélküliséget az érintettek önkéntesen választják abban az értelemben, hogy az állást keresõk ahelyett, hogy elfogadnák a nekik felkínált állásokat, gyakran úgy döntenek, hogy állástalanok maradnak. Ezt az álláspontot Lawrence Mead fogalmazta meg a legvilágosabban: "Nem az a probléma, hogy nincsenek betöltendõ állások, hanem az, hogy ezek gyakran elfogadhatatlanok annak fényében, hogy általában a szociális ellátó programok is biztosítanak egy bizonyos mennyiségû jövedelmet" (Mead 1986: 70). Minden olyan próbálkozás, amely a szegények kultúráját kvantitatív eszközökkel próbálja meg kifejezni, szükségképpen durva mérõszámokra kénytelen támaszkodni. Az egyik ilyen szempont, hogy a válaszoló kap-e szociális segélyt. Teljes mértékben tudatában vagyunk annak, hogy ez a mérõszám távolról sem problémamentes. Egyfelõl az a tény, hogy egy személy szociális támogatást kap, tényleg tükrözheti a tanult tehetetlenséget, és csakugyan jelezheti, hogy az adott válaszoló nem vállal felelõsséget saját életkörülményei alakításáért, másfelõl viszont tényleg fakadhat magának a szegénységnek a körülményeibõl. Ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy az összes posztkommunista társadalomban a jóléti támogatás egyértelmûen kötõdik a szegénységhez. A keresztmetszeti adatokra támaszkodva nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy a jóléti támogatás és a szegénység között ok-okozati kapcsolat áll fenn, és az sem körvonalazódik, milyen irányba mutat ez az ok-okozati kapcsolat. Ezen kérdések tisztázásához a paneladatok longitudinális elemzésre lenne szükség, amelyek segítségével tanulmányozni tudnánk a folyamatok idõbeli alakulását.

Murray (1990) érvelése szerint a szegényosztály legfontosabb sajátossága a házasság hanyatlása: a nõtlen férfiak fegyelmezetlenségük okán nem vonzó házassági partnerei a nem házas nõknek. Wilson (1987) szerint a férfiak azért nem vonzóak, mert állástalanságuk miatt nem tudják eltartani a családjukat. Ezt a feltételezést oly módon ellenõrzöm, hogy közelebbrõl szemügyre veszem a családi instabilitás hatásait: összehasonlítom az elvált családi állapotúakat az összes többi megkérdezettel. Az 1. táblázat jelzi, hogy ez a hatás meglehetõsen erõs. Murray és Wilson állításaival ellentétben azonban az elvált válaszolók anyagilag jobb helyzetben vannak, mint a nem elvált válaszolók. Arra gondolhatunk, hogy talán olyan további körülmények léteznek, mint pl. a magasabb iskolázottság, a nagyvárosi lakóhely vagy egy biztos állás, amelyek a válást mintegy a szegénység elleni védõernyõvé alakítják.

Két további eredménysorozat a nemi hovatartozást és a háztartásbeli nõ státuszát illeti. Csak Oroszországban lehetett szignifikáns összefüggést kimutatni a nemi hovatartozás és a szegénység között: ott a nõk nagyobb valószínûséggel voltak anyagi depriváció körülményei között, mint a férfiak. Mivel a függõ változónk a családi jövedelmekre vonatkozik, a nemi hovatartozás megtisztított hatása jelzi: ez az összefüggés nem a házas, hanem inkább a nem házas nõkre vonatkozik. Különösen erõs az összefüggés a nem házas anyák, az idõs özvegyek és a nõi családfõvel rendelkezõ családok esetében. Ezenfelül Lengyelországban, Romániában és Oroszországban a háztartásbeli nõk körében viszonylag magasabb a szegények aránya, mint a nem háztartásbeli nõk között. A nemi hovatartozás megtisztított hatásának elõbbiekben idézett hatását idézve, feltételezhetjük, hogy a háztartásbeli státusz nettó hatása a nem házas asszonyok szegénység általi veszélyeztetettségének egy újabb dimenziójára derít fényt.


Underclass – létezik-e ilyen?

Ahhoz, hogy elemezhessük a szegénység társadalmi meghatározóit, meg kell határoznunk, hogy a szegények a nem szegényekhez képest hol helyezkednek el a társadalmi térben. Ez a probléma viszont a társadalmi korlátok alapvetõ kérdéséhez visz el bennünket, tudniillik ahhoz, hogy a szegények milyen mértékben képeznek a társadalmi szerkezetben egy különálló és viszonylag homogén csoportot, amely elkülönül az értelmiségtõl, a nem fizikai dolgozóktól, a nem mezõgazdasági tulajdonosoktól, a munkásosztálytól és a parasztságtól. Egyes kutatók szerint (vö. Wilson 1987; Magnet 1992) a szegények egy olyan viszonylag homogén csoportot képeznek, amelynek attitûdjei és kulturális vonásai generációról generációra szállnak tovább; és akik olyan gazdasági és térbeli szegregációban osztoznak, amely a társadalmi hierarchia legalsó fokán levõ elkülönült helyet biztosít számukra. A fenti álláspont ellenzõi azokra az empirikus bizonyító adatokra hivatkoznak, amely szerint a szegényosztály heterogén és változó besorolási kategória, amelynek nincs sajátos kultúrája, illetve különálló identitása (Heath 1992; Gallie 1994; Marshall et al. 1996). Kelet-Európára alkalmazva õket, a szegények különálló társadalmi pozíciójával kapcsolatos kérdésfelvetések összefüggésbe kerülnek az underclass elkövetkezõ évtizedekben várható kialakulásával.

Az underclass (szegényosztály) kifejezést Myrdal (1963) teremtette meg azok leírására, akiket szélsõséges gazdasági marginalitásba szorítottak. E társadalmi csoportra Myrdal álláspontja szerint az anyagi nélkülözés és a nem stabil munkapiaci részvétel kombinálódása volt jellemzõ, amelyet tovább súlyosbított a társadalmi marginalizálódás. Olyan tudósok szerint, mint például Wilson (1987), Runciman (1990) és Smith (1992), a többségi társadalomból való kikerülés elsõ lépése a marginalizálódás volt, amely a földrajzi koncentrációban, a munkaerõpiacról való tartós kiszorulásban és/vagy anyagi nélkülözésben nyilvánult meg. Az azonban, hogy az underclass kialakulásához milyen mértékû marginalizálódás kell, empirikus kérdés marad. Az alábbiakban a marginalizálódást a munkaerõpiacról való tartós kiszorulásként operacionalizálom. Az underclass megkülönböztetése érdekében a következõ két sajátosságot fogom használni: marginalizálódás és anyagi nélkülözés. Azok a munkanélküli válaszolók, akiknek az ötven százalékos szegénységi küszöb alatt volt a jövedelmük, az 1-es kódot kapták, míg az összes többi 0-t.²

E meghatározás szerint az underclass a szegény emberek csoportjainak olyan maradványkategóriája, amelybe azok a személyek tartoznak, akik képtelenek részt venni a munkaerõpiacon. Markánsabb elméleti megfogalmazásban: minden olyan személyt a szegényosztály tagjának tekintünk, aki nem illeszthetõ be a hagyományos osztálysémába. A nyugati osztálystruktúra leginkább elfogadott operacionalizációja az EGP, amelyik a foglakozási pozíció neoweberiánus fogalmával határozza meg az osztályokat (vö. Erikson és Goldthorpe 1992). Elemzésük céljából azzal a némileg egyszerûsítõ, ám használható feltételezéssel élünk, hogy a kelet-európai rétegzõdési rendszer legalapvetõbb vonásai nyolc foglakozási kategóriával leírhatók. Ez az EGP hét összevont foglalkozási kategóriája, plusz egy csoport, amelyik a kelet-európai szegényosztály. Ez utóbbi olyan személyekbõl áll, akik kiszorultak a munkaerõpiacról, és az ötven százalékos szegénységi küszöb alatt élnek. A vizsgálatunkba bevont összes személyt elhelyeztük ennek az aggregált sémának egy-egy pozíciójába. Az EGP hét összevont kategóriája az alábbiakat tartalmazza: (i) magas beosztású értelmiségiek, menedzserek, állami vagy magánszervezetek magas beosztású hivatalnokai, valamint nagy vagyonnal rendelkezõ tulajdonosok, melyeket Goldthorpe a szolgáltató osztálynak nevez; (ii) középszintû értelmiségiek és alacsonyabb szintû menedzserek; (iii) rutin munkát végzõ nem fizikai dolgozók; (iv) tulajdonosok; (v) alacsonyabb szintû technikusok és szakmunkások; (vi) segédmunkások; (vii) mezõgazdasági munkások és gazdálkodók, akik a posztkommunista mezõgazdasági osztályt alkotják.

Ahhoz hogy egy embercsoportot a meglévõ osztálystruktúra fõáramán kívül elhelyezhessük, érdemes a szegényosztállyal kapcsolatos nyugati viták két legfontosabb kérdésfeltevésére támaszkodni. Az elsõ ilyen kérdés: milyen mértékben foglalnak el a szegények a kelet-európai osztálystruktúrákban különálló helyet? Erre a kérdésre még Nyugaton sincs teljesen világos válasz. Nagy-Britanniában például az underclass tagjának lenni gyakran csak az egyén életpályájának egy átmeneti szakasza. Nem érvényesül tehát az a feltételezés, amely szerint az osztálytagsághoz szükséges egy bizonyos fokú nemzedéken belüli és nemzedékek közötti stabilitás (Lee 1994). Ez tehát arra utal, hogy az EGP alapú osztálykategóriákkal összehasonlítva az underclass életszínvonal, érdeklõdés és vélemények szempontjából alig tekinthetõ önálló kategóriának (Marshall et al. 1996). Ugyanerre az eredményre jutottak az ír underclass-szal kapcsolatban (Whelan 1996). A kelet-európai underclass önállóságának vizsgálatához a standard elemzési sémát alkalmazom. A szegényeket és a marginalizáltakat egy csoportba sorolom, és ehhez hozzáteszem a hét EGP-osztálycsoportot.

A második itt tárgyalt kérdés az osztálystruktúra elemzésének konvencionális megközelítését illeti, amellyel kapcsolatban a kritikusok felvetik, hogy a tradicionális osztályelemzés figyelmen kívül hagyja azoknak a csoportjait, akik nem tagjai a fizetéssel rendelkezõ munkaerõnek, mint pl. a gyermekek, nyugdíjasok, a tartósan rokkantak, a diákok és teljes munkaidejû háztartásbeliek (Delphy és Leonard 1986; Pakulski–Waters 1996). Az underclass tagjaival együtt az összes fenti csoport speciális nehézséget okoz az osztályelemzés számára. Ha kizárjuk elemzésünkbõl ezeket a kategóriákat, az osztályszerkezet adekvát leírására való törekvésünkben egy fontos szempontot figyelmen kívül hagyunk. Erre a bírálatra válaszolva az osztályelemzés hagyományos megközelítésének hívei az önálló szegényosztály létezése ellen szóló empirikus adatokat vonultatnak fel (Marshall et al. 1996; Buckingham 1999). Elemzésem a posztkommunista társadalom kontextusában tér ki erre az eldöntetlen kérdésre. Így megpróbálom értékelni, hogy a foglalkozási struktúrára alapozott kategóriák hátrányai tényleg azt eredményezik-e, hogy a társadalmi struktúra fontos elemeit elhanyagoljuk. Más szavakkal, elõsegíti-e az osztályelemzést a szegényosztály figyelembevétele?

Egy meggyõzõ érv a szegények különálló csoportként való kezelésére az, hogy ez a csoport elkülönül az EGP foglalkozás alapján meghatározott osztályaitól. Az 1–6. ábra azt mutatja, hogy a szegények a többi alapvetõ rétegzõdési csoporthoz képest hol helyezkednek el kelet-európai társadalmakban. Ezeket a struktúrákat diszkriminanciaanalízis alapján tártuk fel, és grafikai formában mutatjuk be. Ne felejtsük el, hogy a rétegzõdési rendszer, ideértve a formálódó underclasst is, minden egyes országban nyolc alapvetõ elembõl áll. A legfontosabb célkitûzésünk az, hogy meghatározzuk, hogy ez az utóbbi (az underclass) milyen mértékben eshet ki az osztálystruktúrából, amelyet a piaci helyzetet és a foglakozást figyelembe véve vizsgálunk. A diszkriminanciaanalízis lehetõvé teszi számunkra, hogy meghatározzuk, hogy a nyolc szegmentum egyikében való részvétel milyen mértékben rendezõdik mintába bizonyos kulcsfontosságú jellemzõk mentén. Ezeket a jellemzõket (azaz a magyarázó változókat) úgy alakítottuk ki, hogy a lehetõ legjobban elkülönítsék egymástól ("diszkriminálják") azt a nyolc csoportot, amelyet a megmagyarázandó nominális változónk egyes értékeiként operacionalizáltunk. A "diszkrimináló" változók az alábbiakat foglalták magukba:

• az iskolában eltöltött évek száma (0-tól 16-ig);
  
• a lakóhely nagysága, amelyet egy hatpontos skálán mérünk, ahol az 1 a falusi lakóhelyet, míg a 6 a fõvárost jelzi;
  
• a lakáskörülményeket a válaszadók azzal kapcsolatos jelzése alapján mértük, hogy van-e lakásban nedves fal (az igen választ 1-gyel, a nemet 0-val kódoltuk);
  
• az életszínvonalat azzal mértük, hogy van-e válaszadónak gépkocsija (az igen választ 1-gyel, a nemet 0-val kódoltuk);
  
• a rossz anyagi helyzetet azzal mértük, hogy milyen választ kapunk két kérdésre: ha a válaszadók azt jelezték, hogy anyagi nehézségekkel néztek szembe az egészségügyi ellátás során, akkor ez 1-es kódot kapott, ha nem, akkor 0-t; illetve ha a válaszadók arról számoltak be, hogy a tavalyi évben pénzhiány miatt nem tudtak szükséges gyógyszereket beszerezni, ez 1-es kódot kapott, míg a többi válasz 0-t;
  
• a társadalmi származást úgy operacionalizáltuk, hogy megkérdeztük: hány évet járt iskolába a válaszoló édesanyja;
  
• végül pedig az etnikai hovatartozás elkülönítõ erejét egy dichotóm változóval mértük: ha a válaszoló jelezte, hogy egy etnikai kisebbséghez tartozik, akkor 1-es kódot használtunk, ha nem 0-t.
  

A diszkriminanciaanalízisnek az a célja, hogy – egy sor diszkrimináló változó felhasználásával – a két vagy több csoport közötti különbséget megragadja (vö. Klecka 1980). Ez a módszer a csoportokat nominális változóként kezeli, ahol is minden érték egy-egy csoportot jelöl. A diszkriminanciaanalízis tehát olyan technikának tekinthetõ, amely egy nominális változót több kvantitatív változóval hoz összefüggésbe. Ez a módszer diszkriminanaciafüggvényeket illeszt, amelyek egyszerû lineáris kombinációi a diszkrimináló változóknak. Az elsõ függvényhez diszkrimináló súlynak nevezett együtthatókat képezünk oly módon, hogy a csoportátlagok között a lehetõ legnagyobb legyen a különbség. A második függvényhez tartozó súlyokat is úgy alakítjuk ki, hogy a csoportátalagok közötti különbségeket maximalizáljuk, de itt belép az a további feltétel, hogy a második függvény értékei nem korrelálhatnak az elsõ függvény értékeivel. Az összes egymás után következõ függvényt ugyanígy képezzük. Minden diszkrimináló függvény pontértéket rendel a nominális változócsoport centroidjaihoz. Ezek egy multidimenziós tér pontjai, amelyben az összes diszkrimináló változó átlagértékkel szerepel az összes, adott csoporthoz tartozó esetnél. A kanonikus korrelációs együttható az asszociáció mérõszáma, amely összegzi a csoportok és diszkrimináló függvények közötti kapcsolódás mértékét. Vizsgálódásunk szempontjából minket csak az az elsõ két diszkrimináló függvény érdekel, amelyik a mi nyolcszegmentumos felosztásunk és a társadalmi pozíció közötti kapcsolatok túlnyomó többségét megmagyarázza. Összefoglalva elmondható, hogy a diszkriminanciaanalízis lehetõvé teszi számunkra, hogy a kapcsolódások komplex hálóját a multidimeziós térben fennálló távolságokra fordítsa át. Mint ahogy azt különféle elméleti és empirikus tanulmányok felvetették, ha feltételezzük, hogy ezek a kapcsolódások felfedik a társadalmi struktúrában található csoportok háttérben elfoglalt helyét, akkor a diszkriminanciaanalízis eredményeit a társadalmi strukturálódás szempontjából lehet értelmezni.

1. ábra
Az EGP-kategóriák diszkrimináns súlyai és az underclass az elsõ és második kanonikus függvényben (Bulgária, 2000)


2. ábra
Az EGP-kategóriák diszkrimináns súlyai és az underclass az elsõ és második kanonikus függvényben (Magyarország, 2000)


3. ábra
Az EGP-kategóriák diszkrimináns súlyai és az underclass az elsõ és második kanonikus függvényben (Lengyelország, 2000)


4. ábra
Az EGP-kategóriák diszkrimináns súlyai és az underclass az elsõ és második kanonikus függvényben (Románia, 2000)


5. ábra
Az EGP-kategóriák diszkrimináns súlyai és az underclass az elsõ és második kanonikus függvényben (Oroszország, 2000)


6. ábra
Az EGP-kategóriák diszkrimináns súlyai és az underclass az elsõ és második kanonikus függvényben (Szlovákia, 2000)


2. táblázat
Diszkriminált standardizált eredmények hat kelet-európai ország alapvetõ társadalmi rétegzõdési kategóriáinak elsõ és második diszkriminált függvényén

EGP-osztályok és underclass	Diszkriminált eredmények:
	Bulgária		Magyar- ország		Lengyel- ország		Románia		Orosz- ország		Szlovákia
	1.	2.	1.	2.	1.	2.	1.	2.	1.	2.	1.	2.
Magas beosztású értelmiségiek és menedzserek	1,06	–013	2,09	0,03	1,54	–0,17	2,02	0,53	2,00	0,25	0,96	0,18
Középszintû értelmiségiek	0,48	–0,07	1,41	0,22	1,18	0,01	0,91	0,04	1,58	–0,21	0,62	–0,12
Rutin munkát végzõ nem fizikai dolgozók, kereskedelmi és szolgáltatóipari alkalmazottak	–0,02	0,01	0,01	–0,17	0,85	–0,15	0,87	–0,23	0,87	–0,01	0,08	0,03
Tulajdonosok	0,65	–0,06	1,19	–0,02	0,50	0,53	1,08	0,11	1,33	0,25	0,28	–0,51
Szakmunkások	–0,32	0,17	–0,35	–0,09	–0,38	0,34	0,30	–0,20	0,48	–0,14	–0,47	0,03
Segédmunkások	–0,47	0,01	–0,84	0,21	–0,15	–0,21	0,02	–0,29	0,32	0,09	–01,07	0,23
Parasztok és mezõgazdasági munkások	–1,12	–1,17	–0,51	0,70	–1,09	–0,61	–1,22	–0,40	–0,65	–1,15	–1,79	–0,14
Underclass	–0,90	0,03	–1,12	0,10	–1,29	0,24	–1,12	0,29	–0,95	0,08	–0,54	0,71
Kanonikus korreláció: elsõ / második	0,51	0,25	0,68	0,21	0,69	0,31	0,71	0,28	0,70	0,24	0,60	0,26

A 2. táblázat megadja a nyolc csoport centroidjainak pontértékét az elsõ két dimenzióban. Ezeket a pontértékeket minden ország két oszlopában eredeti standardizált mértékegységben adtuk meg az elsõ, domináns függvényen és a második diszkrimináló függvényen (a diszkrimináló erõ mérõszáma). Ezeket a pontértékeket az 1–6. ábrán úgy tüntettük fel, hogy a vízszintes és függõleges tengelyek az elsõ és második diszkrimináló függvénynek felelnek meg. Ezeken az ábrákon a második függvényre adott pontértékeket arányosan hozzáigazították az elsõ és a második kanonikus korreláció közti arányhoz. A pontszám feltüntetésének megtekintése lehetõvé teszi számunkra, hogy meghatározzuk, hogy melyik országban a legmerevebb a távolság a marginalizált szegények és a többiek között.

Eredményeink azt mutatják, hogy csak Romániában, Oroszországban és Szlovákiában különülnek el a szegények a hét EGP-osztályhoz tartozó személyektõl. Egyrészt megfigyelhetjük, hogy az EGP-kategóriák közötti távolságok struktúrája összhangban áll a korábbi tanulmányokkal, és az EGP osztályok tekintetében a Nyugaton megfigyelt legfontosabb választóvonalak és elhatárolódások általános szabályszerûségeit követi (vö. Laumann 1973; Luijx–Ganzeboom 1987; Erikson–Goldthorpe 1992). Másrészt láthatjuk, hogy a foglalkozási osztályok konfigurációja és az ötven százalékos szegénységi küszöbnél alacsonyabb jövedelemmel rendelkezõ, munkaerõpiacon kívüli csoport között éles ellentét áll fenn. Ez utóbbi csoport nélkül a magyar társadalom osztálystruktúrája azt a jól ismert differenciálódási tengelyt mutatná, amelyet a mobilitási mintákkal, a párválasztással és a barátok kiválasztásával kapcsolatos korábbi empirikus kutatásokban figyeltek meg. Ezek a minták általában a magasabb és alacsonyabb beosztású diplomásoktól és menedzserektõl a rutin munkát végzõ nem fizikai dolgozók és tulajdonosok és végül a munkásosztály irányába futottak. A mezõgazdasági és nem mezõgazdasági kategóriák közötti megkülönböztetés azonban egyetlen egy elkülönült dimenzió mentén helyezkedik el, melyet a mezõgazdasági munkához szükséges társadalmi erõforrások speciális természete magyaráz. Ezt a szabályszerûséget elõször Blau és Duncan (1967) írta le, majd – függetlenül a gazdaság fejlettségi fokától, a politikai berendezkedéstõl és a kultúrától – sok országban megfigyelték (vö. Sawiñski–Domañski 1989).

Bulgáriában, Magyarországon és Lengyelországban a formálódó szegényosztály nem foglal el az alapvetõ osztálystruktúrán kívüli helyet. Az 1. és 2. ábra alapos elemzése jelzi: jóllehet ez a csoport az osztályhierarchia alján helyezkedik el, nem tûnik úgy, hogy feltûnõ szakadás van e között a kategória és a hét foglalkozás alapú osztály között. Ezekbõl az ábrákból kitûnik, hogy az elemzésünk során figyelembe vett társadalmi jellemzõk az egyes országokban nem azonos módon és nem azonos erõvel fejtik ki hatásukat. Úgy tûnik, ezekben az országokban a szegények nagyon közel állnak mezõgazdasági munkásokhoz, és ez a tény arra utal, hogy nincs jelen alapvetõ társadalmi megosztottság. Valójában ezekben az országokban a potenciális underclass inkább a domináns osztályszerkezeten belül, mint azon kívül található.

A fenti eredmény kiváltképp érvényes Bulgáriára és Magyarországra. Ezekben az országokban, úgy tûnik, a munkaerõpiacon nem aktív szegények beilleszkednek a foglalkozások alapján meghatározott osztályszerkezetbe. A diszkriminanciaértékek összehasonlítása jelzi, hogy Bulgáriában a szegények általában a segédmunkások közelében helyezkednek el, míg Magyarországon a segédmunkások és a nem fizikai dolgozók között. Ez arra utal, hogy nincs éles elválasztó vonal a szegények és a többiek között, és pontosan ezért viszonylag nagy annak a kockázata, hogy a többi osztály tagjai belecsúsznak az underclassba.

Eredményeink általában azt jelzik, hogy a munkaerõpiacról tartósan kizárt szegények nincsenek szükségképpen kizárva a tulajdon, a tekintély és a foglalkozás szempontjai alapján meghatározott osztályszerkezet fõáramából. Az elõbbi állítás kevésbé igaz Szlovákiára, Romániára és Oroszországra, ahol a szegények megfigyelhetõen külön pozíciót töltenek be a társadalmi térben, különbözõ tényezõk hatására. Bulgáriában, Magyarországon és Lengyelországban azonban a társadalmi pozíció olyan meghatározói, mint az iskolázottság, a társadalmi származás, a lakóhely és az életszínvonal, nem képezik különálló dimenzióját a társadalmi rétegzõdésnek. Legkevésbé Bulgáriában és Magyarországon különülnek el a konvencionális osztályok és azok, akikrõl a legvalószínûbb, hogy bekerülnek az underclassba. Annak érdekében, hogy szemléltessem a szegények életkörülményeit ebben a két országban, hadd idézzek egy részletet egy lengyel asszonnyal 1997-ben folytatott interjúból: "Már nagyon régen volt, hogy utoljára vásároltam... Elfelejtettem, hogy milyen a vásárlás. Minden nap felszálltam a szekeremre, és elmentem a vásárba. Ott mindig lehet valami ennivalót találni... Nem mosom ki a ruhákat, mert a mosópor túl drága, és az emberek általában elég jó ruhákat dobnak ki" (Grotowska-Leder 1999: 47). Bár ez a hang Lengyelországból származik, Bulgáriában, Magyarországon és más társadalmakban is lehetne ilyen megnyilvánulásokat találni. Eredményeinkbõl két fontos következtetést lehet levonni. Elõször, a társadalomszerkezetrõl és a foglalkozási megoszlásról készített elemzések korlátai nem mindig járnak fontos társadalmi dimenziók kihagyásával. Másodszor, eredményeinkkel semmi esetre sem esünk a leegyszerûsítés hibájába akkor, ha célunk az, hogy a társadalomkutatás számára érvényes kategóriákat alakítsunk ki.


Következtetések

Elemzésünkben azt a kérdésfeltevést iparkodtunk megválaszolni, hogy a szegénység beépült-e a kelet-európai rétegzõdési rendszerbe. Ha azt akarjuk, hogy a rétegzõdési rendszerben használt megkülönböztetéseknek jelentése legyen, akkor ezeket a konkrét társadalmi megosztottságra kell alapozni. Máskülönben nem tudnánk érvényes különbséget tenni a szegények és a nem szegények között. Tanulmányunkban arra a kérdésre koncentráltunk, hogy mik a szegénység társadalmi összetevõi a fejlett piacgazdaságra való áttérés folyamatában lévõ társadalmakban. Hat országból származó minta adatai alapján kíséreltük meg feltárni azokat a mechanizmusokat, amelyek a szegényeket a társadalmi tér egy bizonyos részében tömörítik.

A korábbi kutatások a nyugati társadalmakban található szegénység számos kulturális és strukturális meghatározójára mutattak rá. Sok kutató egyetért abban, hogy az underclass kialakulását fontos társadalmi intézmények, köztük a család és az oktatási rendszer, csõdjére lehet visszavezetni. Az alacsony iskolázottsági szintet a szegénység legalapvetõbb okának tartják. Következtetéseink bizonyos mértékben alátámasztják ezt a nézetet. A hat országban kapott adatok egyértelmûen jelzik, hogy az iskolázatlan személyekbõl nagyobb valószínûséggel lesznek szegények. Ez az összefüggés valamennyi vizsgált országban érvényesült, de Szlovákiában erõteljesebben, mint Magyarországon vagy Lengyelországban.

Egy több mint tíz esztendõs politikai és gazdasági átalakulási idõszak után azt szeretnénk eldönteni, hogy vajon vannak-e a szegénységnek sajátosan egyedi vonásai Kelet-Európában. Az Egyesült Államokban élõ afro-amerikai szegényosztály sajátos szubkultúrája alig vethetõ összes az anyagi depriváció Moszkvában található szigeteivel. Vidéki lengyel településeken lezajlott korábbi kutatások sokat elárulnak arról, hogy mi is az, amit rendszerjellegû kontextusnak neveznek. Ezek a tanulmányok azt jelzik, hogy a Nyugattal ellentétben, ahol a szegénység leginkább a városok belsõ negyedeiben fordul elõ, a falusi területeken sokkal gyakoribb a szegénység. Míg a kvalitatív tanulmányok nem tudták igazolni, hogy a szegénység leginkább a falusi területeken fordul elõ, a mi elemzésünk azt mutatja, hogy a szegények nagyobb valószínûséggel találhatók a vidéki területeken, mint a városok belsõ területein. Ugyanakkor kevés bizonyítékot találtunk arra, hogy kapcsolat áll fenn a szegénység és a között a tartós munkanélküliség között, amely a feltételezések szerint nagyarányú marginalizálódást és gazdasági deprivációt okoz. 2000-ben a tartós munkanélküliségnek csak Magyarországon volt erõs hatása. A másik öt országban a szegénység nem kötõdött a munkanélküliséghez. Ezek az eredmények éles ellentétben állnak azokkal a kutatási eredményekkel, amelyeket az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában kaptak, ahol a munkaerõpiacról való leszakadás igen erõteljesen az underclassba kerülés irányában hat. Bár eredményeink a nyugati országokra nézve elég talányosak lennének, nem azok Bulgáriára, Szlovákiára és Lengyelországra nézve. Valójában van okunk azzal a feltételezéssel élni, hogy ezekben az országokban a munkanélküliség ideiglenes jelenség. De arra is lehet gondolni, hogy itt a piaci erõk nem elég érettek, és eddig nem teremtettek igazán erõs elkülönülést az állásban lévõk és a munkanélküliek között.

Az underclass-szal kapcsolatos amerikai és angliai vitákat hátráltatta a fogalom kétértelmûsége, amely abból ered, hogy ezt a szakkifejezést többféleképp határozzák meg. Nem meglepõ módon azt találjuk, hogy a szegények mélyen be vannak ágyazódva a kelet-európai társadalmak társadalmi struktúrájába. Ez a tény igazolta azokat a próbálkozásainkat, amelyekkel arra szerettünk volna fényt deríteni, hogy tényleg formálódófélben van-e ezekben az országokban az underclass. A nyugati kutatások szerint az underclass arról ismerszik fel, hogy tagjai elszigetelõdtek a munkaerõpiactól, társadalmilag izolálódtak, és anyagi deprivációban élnek. Ha valaki arra az álláspontra helyezkedik, hogy az underclass sine qua non-ja a szegénység generációk közti továbbadása, akkor kizárt, hogy ezt a fogalmat a kelet-európai társadalmakra lehessen alkalmazni. Ezért ehelyett elsõként a társadalmi izolációra koncentráltunk. Elõször megvizsgáltuk, hogy a szegények a foglalkozásokra építõ osztálykategóriákhoz képest milyen helyet töltenek be a társadalmi struktúrában. Elemeztük tehát, hogy a szegények az iskolai teljesítmény, az anyagi helyzet és az általános anyagi körülmények szempontjából a multidimenzionális térben milyen önálló helyet foglalnak el. Bulgáriában, Magyarországon és Lengyelországban nem figyeltünk meg semmilyen jelentõs különbséget a szegények és azok között, akik a munkához kötõdõ kategóriákhoz tartoztak, mint az értelmiség, a munkások, a parasztok és a tulajdonosok. Ténylegesen csak Romániában, Szlovákiában és Oroszországban létezik ilyen elkülönülés.

A fent bemutatott eredmények alapján nem lehetséges végleges választ adni arra a kérdésre, hogy az underclass kialakulása milyen okokra vezethetõ vissza. Az azonban világosan látszik, hogy a késõbbi kutatásoknak milyen irányban kell haladniuk. A jövõbeni kutatás elsõ lépése az kellene hogy legyen, hogy a társadalmi marginalizálódás egyedi regionális mechanizmusait szembesítjük azokkal az egyetemes mechanizmusokkal, amelyeket a jelenlegi rétegzõdési modellek feltételeznek. Az elkövetkezendõ idõben a kutatásoknak foglakozniuk kell a szegénység generációk közötti továbbadásának problémájával is. A jelenlegi eleméletek korlátolt határain belül lehetetlen elõre lépni az underclass-szal kapcsolatos vitában. Szûklátókörûségre vall, ha a szegényosztályról szóló vitában nem veszik figyelembe a nem nyugati társadalmakból származó empirikus bizonyítékokat.

 

Fordította: Bíró Dávid és Hegedûs Rita