Nagy port kavart a lakossági deviza-lakáshitelek rögzített árfolyamon való végtörlesztéséről szóló döntés. Azonban lenne egy előnyösebb alternatíva: visszamenőleges hatállyal a lakossági hitelkamatoknak a referenciakamathoz (LIBOR) való kötése. A múltbeli túlfizetéseket tőketörlesztésként kellene számba venni, és a jövőben is a referenciakamat alapján kellene megállapítani a törlesztést.

Egy példa. Ha valaki 2007 januárjában felvett egy 10 millió forint értékű, svájcifrank-alapú, 20 év futamidejű lakáshitelt, amikor az árfolyam 157 forint, a frank LIBOR 2,2 százalék, és a frankalapú magyar lakáshitelek teljes hiteldíjmutatója („kamata”) 6,3 százalék volt, akkor a kezdő törlesztőrészlet 73 ezer forintra rúgott. Ma, amikor egy frank 238 forint és a hitel kamata 7,9 százalék (bár a LIBOR csak 0,1 százalék), a tőketartozás forintértéke 13,3 millió, a havi törlesztés pedig 125 ezer forint. A 180-as árfolyamú végtörlesztéskor a tőketartozás 10,1 millió forintra csökkenne.

Ha a végtörlesztéshez 9,5 százalékos kamattal forinthitelt vesznek igénybe, akkor a havi törlesztőrészlet 104 ezer forint lenne. Ha azonban a hitelfelvétel időpontjában érvényes kamatfelár (4,1 százalékpont a példában) visszamenőlegesen állandó maradna és – mivel időközben a kamatfelárak erőteljesen emelkedtek – minden többletfizetést tőketörlesztésként kell figyelembe venni, akkor a tőketartozás mai forint értéke 11,9 millió, a havi törlesztőrészlet pedig 87 ezer forint. Aki tehát forinthitelből fedezné a végtörlesztést, az ehelyett jobban járna a frankhitel megtartásával visszamenőleges referenciakamathoz kötés esetén.

A referenciakamathoz kötés mellett komoly érvek szólnak – terjedelmi okokból nem tudom itt kifejteni –, és számos előnye lenne. Méltányos az adósokkal szemben, hiszen a hitelfelvételkor ismert kamatfelárat kell megfizetniük, de az árfolyamgyengülésből eredő kockázatot, amelyet vállaltak, viselniük kell. Nagyon fontos, hogy a javaslat minden adósra vonatkozna, míg a végtörlesztéssel csak azok tudnak élni, akiknek van megtakarításuk vagy fel tudnak venni hitelt. Sőt, azon adósokat is kellene kompenzálni, akik már elő- vagy végtörlesztették a hitelüket.

Méltányos a bankokkal szemben, mert az extraprofitot veszi vissza tőlük, de nem kell átvenniük ügyfeleik veszteségét. Mondom ezt annak ellenére, hogy a bankok valóban nagyon agresszíven terjesztették a svájcifrank-hiteleket, és komoly felelősségük van a jelen helyzet kialakulásában. És méltányos azokkal szemben is, akiknek nincs hitele. Ha az Európai Bíróság a későbbiekben jogellenesnek ítélné a végtörlesztést és kártérítésre kötelezné a magyar államot, akkor ezt minden adófizető – nem csak a lakáshitelesek – adóforintjából kellene teljesíteni. A visszamenőleges referenciakamathoz kötést feltehetően nem találnák jogellenesnek, hiszen a legtöbb hitelszerződés záradéka amúgy is az irányadó nemzetközi pénzpiaci kamatokat említi.

A Szegedi Ítélőtábla épp a napokban jogerősen is kimondta egy precedens értékű perben, hogy egy konkrét pénzintézet öszszes egyoldalú szerződésmódosítása, azaz kamatemelése, tisztességtelen volt, így azok három évre visszamenően érvénytelenek. A referenciakamathoz kötés azonban túlmenne ezen: az elmúlt három évben csökkent a LIBOR, ezért a hazai lakáshitelkamatoknak is csökkenni kellett volna.

 Emellett a javaslat makrogazdasági hatásai is kedvezőbbek lennének, például a forint árfolyama kevésbé gyengülne (amely kímélné a maradó devizahiteleseket, így az államot is), az ingatlanpiacra kisebb hatást gyakorolna, és a bankok kedvét kevésbé venné el a hitelezéstől. Az Országgyűlésnek talán még nem késő a lehetőségek átgondolása. De a bankvezérek is aludhatnának rá egyet, hogy önként felajánlják a visszamenőleges referenciakamathoz kötést.

A szerző a Bruegel Intézet
és az MTA KTI kutatója, a Corvinus Egyetem docense