Kalkuttai Teréz anya

Agnes Gonxha Bojaxhiut, kisbirtokos albán parasztok lánya 1910. augusztus 27-én született Szkopjéban. 12 éves korában, a katolikus elemi iskola tanulójaként szólította fel egy belső hang a szegények megsegítésére. Ettől kezdve céltudatosan készült a misszionáriusi tevékenységre: 18 évesen Írországban belépett a Loreto Nővérek Rendjébe, amely akkoriban együtt dolgozott a kalkuttai érsekséggel, s felvette a Teréz nővér nevet (Lisieux-i Szent Teréz után). 1929 januárjában érkezett Kalkuttába, ahol 1937. május 24-én tette le utolsó rendi fogadalmát, megfogalmazása szerint "Jézus jegyese" lett "az örökkévalóságig", és ekkor kapta a Teréz anya nevet.

1946-ban, miközben Dardzsilingba utazott, hogy tüdőbetegségét kezeltesse, meghallotta a jézusi hívást, hogy a legszegényebbek között szolgálja őt. Indiában a mindennapos nyomor és nélkülözés olyan nagy hatással volt rá, hogy végül engedélyt kapott tanári tevékenysége feladására. 1948-ban bocsátották el rendjéből, 1949-ben felvette az indiai állampolgárságot. Egy patnai amerikai iskolában kitanulta az ápolónői munkát, s elkezdte összeszedni, ápolni, tanítani a kalkuttai utcák gyerekeit, hajléktalanjait. Ettől kezdve viselte a később egyenruhává lett jellegzetes öltözékét, a fehér szárit kék szegélycsíkokkal.

1950-ben megalapította a Szeretet Misszionáriusai katolikus irgalmasrendet és Kalkutta nyomornegyedében telepedett le. Esküjük azt jelenti, hogy a misszionáriusok nem dolgozhatnak a gazdagokért, és nem fogadhatnak el fizetséget munkájukért. A szabad szolgálat a szegényeket segíti, a közösség minden anyagi bevétele adományból származik. 1952-ben megalapította a Nirmal Hriday (Tiszta Szív) menedékhelyet a haldokló nyomorgóknak és nélkülözőknek. Hamarosan önkéntes támogatók segítették, a kalkuttai egyházi szervezetek, városi hivatalok pedig anyagilag támogatták. Létrehozott egy kórházat a súlyos betegek számára, otthont alapított az elhagyott, rosszul táplált, fizikailag vagy lelkileg sérült gyermekeknek.

Teréz anya azt a célt tűzte ki, hogy szeretetet és gondoskodást nyújtson mindazoknak, akikkel különben senki nem törődik. Világszerte elismert tekintély lett: gyógyította a betegeket, istápolta a leprásokat, közben fáradhatatlanul körbeutazta a Föld országait, rendje alapítványokkal, kórházakkal, szociális otthonokkal gyarapodott. (Magyarországon 1986-ban és 1989-ben járt, a rend magyarországi megalakítására 1989-ben nyílt lehetőség.) Mozgalma nemzetközi lett, keresztény hitben fogant életfilozófiája az egész világon a legkülönbözőbb vallási felekezetek körében talált követőkre. A "szegények angyala" által alapított irgalmasrend keretében 5000 nővér dolgozik 133 országban, 650 házban világszerte.

Teréz anya törékeny, ám határozott asszony volt, szegényei érdekében például a Vatikánban felkérte a pápát, hogy ossza fel a Szentszék javainak egy részét közöttük. A pápa által adományozott gépkocsit elárverezte, és a pénzt jótékony célra fordította. Tevékenységét számos kitüntetéssel ismerték el, ezek közül a legnagyobb az 1979-ben neki ítélt Nobel-békedíj volt a szegények és a nélkülözők, a betegek és árvák közötti emberbaráti tevékenységéért. 1971-ben VI. Pál pápától megkapta a XXIII. János-békedíjat, 1980-ban India legnagyobb polgári kitüntetését, a Bharat Ratna (India csillaga) díjat. Díszdoktora volt a római Szent Szív Katolikus Egyetemnek és a louvaini Katolikus Egyetemnek, továbbá Assisi város díszpolgára, 1989-ben az Év asszonya lett. 1992-ben albán állampolgárságot és diplomáciai útlevelet kapott, s az UNESCO díjával tüntették ki, 1996-ban pedig az Egyesült Államok díszpolgárává fogadta.

Teréz anya 1997. szeptember 5-én Kalkuttában halt meg. Már halála után két héttel felállították életnagyságú szobrát az általa vezetett rendház előtt, azóta szobra van Rómában és Albániában is. Hazájában róla nevezték el a tiranai repülőteret, majd nemzeti ünneppé nyilvánították boldoggá avatásának napját.

A már életében szentként tisztelt Teréz anya boldoggá avatási folyamata halála után két évvel, 1999. július 26-án kezdődött, miután II. János Pál pápa eltekintett az egyébként szokásos ötéves várakozási időtől. A rendszerint több évtizedig eltartó folyamat ezután is rendkívüli gyorsasággal haladt: a Vatikán 2002 októberében elismerte a boldoggá avatáshoz szükséges feltételt, majd II. János Pál pápa 2002. december 20-án lezárta a boldoggá avatási eljárást. (A katolikus egyház történetében Teréz anyát avatták boldoggá a legrövidebb idő alatt, az egyházi eljárás idejét tekintve csak Szent Ferenc előzi meg, aki halála után két évvel lett a katolikus egyház szentje.) A boldoggá avatási szertartásra 2003. október 19-én került sor, az új boldoggal kapcsolatos megemlékezések és ünnepségek napjának a pápa szeptember 5-ét ajánlotta.

Kalkuttai Teréz anya

Teréz anya minden embert tisztelt bármilyen valláshoz tartozzék is, és az iránta való tisztelete túlhalad minden vallási identitáson!

Terézanya 1997-ben hunyt el, 87 éves korában, azután, hogy életét a kalkuttai nyomornegyedekben lakók megsegítésének áldozta. Mindmáig nagyon sokan vannak, akik a követői.

Boldog Kalkuttai Teréz anya, eredeti nevén Agnes Gonxha Bojaxhiu (Szkopje, 1910. augusztus 27. – Kalkutta, 1997. szeptember 5.) albán származású római katolikus apáca. Ő a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend alapítója. Élete során megkapta a Nobel-békedíjjat (1979) és emellett számos magas kitüntetéssel köszönték meg áldozatos munkáját, melyet Kalkutta szegényei között végzett és ami az egész emberiség elismerését váltotta ki.

/A Nobel-békedíj egyike az öt Nobel-díjnak, melyeket a svéd iparmágnás és feltaláló, Alfred Nobel hagyatéka révén osztanak ki. a Béke-díjat Norvégia fővárosában, Oslóban adják át./

Ágnes 9 éves volt, amikor édesapja váratlanul meghalt, ettől kezdve az anya kézimunka-üzletükből tartotta fenn családját. Teréz anya emlékei szerint a mély hitből származó szeretet volt az, ami enyhített az apa elvesztésének fájdalmát, és segített összetartani a családot. Édesanyja tevékeny szerepet töltött be az egyházközség életében, mindig igyekezett segíteni a szegényeken, és gyermekeit is ebben a szellemben tanította. Ágnes is tagja lett a Mária-kongregációnak.

Ágnes 18 éves korára elhatározta, hogy missziós nővér szeretne lenni Indiában, és jelentkezett az akkor ott szolgálatot teljesítő írországi Loreto nővérekhez. Barátnőjével, Betikával együtt kérte felvételét a Loretói Miasszonyunk anyaházába, akik néhány hónap felkészítés után Indiába, Darjeelingbe küldték. Szerzetesi fogadalmát itt tette le 1931. május 25-én, a Teréz nevet lisieux-i Szent Teréz iránti tiszteletből választotta. 1930-tól 1948-ig földrajzot és hittant tanított a kalkuttai Szent Mária szerzetesi iskolában, melynek 1944-től igazgatója lett. 1946-ban egy alkalommal Darjeelingbe kellett utaznia lelkigyakorlatra. A vonaton a harmadosztályú kocsiban óriási volt a tömeg, és megdöbbenve tapasztalta azt a nyomort és szegénységet, amely az indiaiak többségének kijutott. Ekkor ébredt rá küldetésére, arra hogy nincs joga arra, hogy a kolostor békéjében, kényelmében éljen, miközben az emberek, akiket szolgálni jött, nyomorognak. Küldetést érzett arra, hogy elhagyja a kolostort, megossza sorsát a szenvedőkkel és Jézust követve a szegények között szolgáljon. 1948-ban Kalkutta érsekén keresztül engedélyt kért XII. Pius pápától, hogy elhagyhassa a közösséget és független apácaként Kalkutta nyomornegyedében dolgozhasson. Levetette szerzetesi öltözékét, fehér szárit öltött, és Patnába ment a missziós orvosnővérekhez, hogy megfelelő egészségügyi ápolónői képzést kapjon. Hamarosan visszatért Kalkuttába, és engedélyt kért nyomortelepi iskolájának megnyitására. Nemsokára segítői is akadtak, és támogatást kapott az egyházi szervezetektől és a városi hatóságoktól is.

1950 októberében Teréz anya megkapta a pápai jóváhagyást az új szerzetesrend alapítására. A rend hivatása Teréz anya szavaival: „hogy segítse az éhes, ruhátlan, hajléktalan, béna, vak, leprás embereket, az olyanokat akik nemkívánatosak, szeretetlenek, kitaszítottak a társadalomból és mindenki elkerüli őket”. Az indiai kormány támogatásával egy elhagyott hindu templomot alakítottak át a szegény, magatehetetlen emberek otthonává. Nem sokkal később újabb otthonokat nyitottak a leprások és az árvák számára. A rend egyre több hívet és támogatót talált céljai számára, és az 1960-as években sorra nyitotta az otthonokat szerte Indiában. 1965-ben VI. Pál pápa engedélyezte, hogy a rend más országokra is kiterjessze tevékenységét. Létszámuk rohamos gyorsasággal növekedett, és új otthonok nyílottak szerte a világon. Az első Indián kívüli otthont Venezuelában nyitották, majd Róma, Tanzánia következett. Sorra nyíltak az otthonok Ázsiában, Afrikában, Európában, és megnyílt az első misszionárius ház az Egyesült Államokban, New Yorkban is.

Az 1970-es évek elejére Teréz anya és rendje már nagy nemzetközi ismertségnek örvendett. A nagy elismerések sorát az 1971-ben VI. Pál pápa által adományozott XIII. János pápa békedíj nyitotta meg. Még ebben az évben Kennedy-díjat, 1972-ben Nehru-díjat, 1975-ben Albert Schweitzer-díjat, 1985-ben Szabadság Érdemérmet, 1995-ben Kongresszusi aranyérmet vehetett át Teréz anya. 1996-ban megkapta az Egyesült Államok tiszteletbeli állampolgárságát. 1979-ben pedig Teréz anyának ítélték oda a Béke Nobel-díjat. Amikor átvette a díjat, megkérdezte: „Hogyan segíthetjük elő a világbékét?” Nagyon egyszerűen válaszolt: „Menjünk haza és szeressük a családunkat.” Az ünnepi banketten való részvételt lemondta, és a kapott 6000 dollárt Kalkutta szegényeinek juttatta el. A Szeretet Misszionáriusainak kalkuttai házát 1986. február 3-án II. János Pál pápa is meglátogatta, a napot Teréz anya élete legboldogabb napjának nevezte.

Az első szívrohamot 1983-ban kapta Teréz anya majd a következőt 1989-ben a ami után már pacemakerrel élt. 1991-ben Mexikóban tüdőgyulladást kapott és súlyosbodtak szívproblémái. 1991-ben hosszú idő után először tért vissza hazájába, Albániába, és megnyitotta a rend ottani házát. Felajánlotta lemondását a rend vezetéséről, de apácái ösztönzésére mégis maradt a rend élén. 1997-ben előbb csonttörést szenvedett, majd maláriát kapott, melynek következtében súlyos szívkárosodást szenvedett. Szívműtétnek vetette magát alá, de egészsége végképp megrendült. 1997. március 31-én leköszönt a rend vezetéséről és kilenc nappal 87. születésnapja után, 1997. szeptember 5-én visszaadta lelkét teremtőjének. Halálakor a rend a világ 123 országában 610 missziót működtetett, ahol több mint 4000 apáca és több mint 100.000 önkéntes ápoló dolgozott. Bár India nem keresztény ország, a kormány mégis három napos nemzeti gyászt rendelt el, és állami temetést rendezett. Halálát az egész világ az emberiség nagy veszteségeként értékelte.

Bogdán József
Teréz anya

A haldoklók háza megtelik most fénnyel
belép Teréz anya, maga a fényjel.
Ínség, ruhátlanság, betegek a földön.
Csak egy léha ember nem cselekszik rögtön.

Egyiknek mosolyt ad, a másiknak tejet,
szívéhez ölel egy csontsovány gyereket.
Lehajol a porba, le a bélpokloshoz,
gyengéden emeli, csont koppan a csonthoz.

Nyöszörög egy leprás, vézna öregember,
csörög minden csontja, mozdulni sem mer,
kiszáradt a torka, nem forog a nyelve.
Mennyi beteg embert görnyeszt a keresztje.

Mennyi beteg ember - mint a száraz ágak,
amit a gyötrelem tördel és a bánat –
nemcsak Indiában, nemcsak Afrikában.
Pusztít a szenvedés, mint a szú a fában.

Nézem Teréz anyát, fehér fátyla lebben,
honnan ennyi erő egy törékeny testben?
Szemében az Isten jósága és fénye.
Boldog kinek mindig Isten a reménye.