KOLDUSOK MAGYARORSZÁGON

Három koldus (Giacomo Ceruti [Pitocchetto] festménye, 1736) „A szegények mindenkor veletek lesznek..." - olvashatjuk Máté evangéliumában (Mt.,26,11.), és ezt a történelem hétköznapjai alá is támasztják. A koldulás jelensége valamennyi történelmi korban szoros összefüggést mutat a társadalom rétegzõdésével, a mindenkori szociálpolitikával, a korszak ideológiájával és erkölcsi problémáival. Az alábbiakban a XVIII-XIX. század koldusairól, koldustörvényeirõl adunk képet máig érvényes tanulságokkal. A XVIII. század elsõ felében - az eddig feltárt statútumanyag tanulsága szerint - a koldulást lényegében ugyanúgy szabályozták, mint a középkorban az utcai kéregetést. Magát a koldulást mint létfenntartó tevékenységet sem a közvélemény, sem a hatóságok nem ítélték el. A törvényhatóságok és a helytartótanács (amelynek egyébként külön koldus- és csavargóügyi részlege is volt) rendeletei arra irányultak, hogy kiszorítsák az idegen koldusokat, a helyiek azonban kéregethettek. Ám csak a valóban munkaképteleneknek engedélyezték a koldulást. Ôk a vármegyétõl - jogosultságuk igazolását követõen - úgynevezett kolduspecsétet (többnyire réz- vagy bádoglapot) kaptak, és rendszerint a hét meghatározott napjain koldulhattak. Ezekkel az intézkedésekkel olyan egyensúlyt próbáltak teremteni, amelyben a koldusok nem merítik ki a társadalom alamizsnanyújtási hajlandóságait, lehetõségeit. A nyilvántartott személyeket a törvényhatóságok mintegy „saját koldusaiknak" tekintették, többnyire még arra is hangsúlyt fektettek, hogy rendszeresen járjanak misére. A helyi szervek mindazonáltal képtelenek voltak megbirkózni a koldusproblémával, elsõsorban azért, mert a koldusok többsége vándor életmódot folytatott.

Minden tele van velük...

FORRÁSOK A koldusok igen sajátos társadalmi és foglalkozási csoportot képviseltek a XVIII-XIX. században. Bár nincstelenek voltak, tevékenységük folytán többékevésbé rendszeres keresethez jutottak. Hogy valójában hányan éltek koldulásból? Ennek megállapítására a foglalkozási szerkezet megközelítésére gyakran használt összeírások (például adójegyzékek) nem túlságosan használhatók. Ezek a koldusokat - ha egyáltalán megemlítik õket - többnyire eredeti foglalkozásuk szerint tüntették fel. A hatóságok által esetenként készített koldusjegyzékek a legjobbak, ám ezeket a listákat is fenntartással kell kezelnünk, mert csak azoknak a nevét tartalmazzák, akiket a hatalom koldusnak tekintett, s a jegyzék hosszúsága mindig szorosan összefüggött a szegények támogatására rendelkezésre álló pénzalappal. Ráadásul csak az egyéni okok miatt (nyomorék, keresõ családtag elvesztése stb.) kéregetõk nevei jelennek meg e névsorban, a többi kolduséi nem. Hasznosak a központi és a helyi szervek rendeletei is; bennük - a hatalom szociálpolitikai és közbiztonsági stratégiáján kívül - a koldusok összetételérõl és viselkedésérõl számos adalékot találhatunk. Ha ugyanis többször és erélyesen tiltottak valamit, annak nyilván léteznie kellett. F. CS. A felvilágosult abszolutizmus képviselõi már magát a koldulás jelenségét is károsnak, erkölcstelennek ítélték, és megpróbálták felszámolni azt. Mária Terézia 1775-ben általános koldusügyi rendeletet (Regulatio mendicorumot) adott ki, amelyben elég lehangoló képet festett a hazai viszonyokról. „A hazában, lehet mondani, minden tele van koldussal, a templomokban, utcákon, postaállomásokon hemzsegnek a szimuláló munkaképes férfiak és gyerekek." Az uralkodó elrendelte, hogy a nem odavalósiakat el kell ûzni, az egészséges szegényeket - akár erõszakkal - munkára kell kényszeríteni, a munkaképtelenek számára pedig a hatóságok kötelesek szegényházakat építtetni. Mária Terézia és utóda, II. József (1788. évi rendeletében) úgy vélték, hogy a koldulás sérti az állam érdekeit, hiszen az egészséges kéregetõk megfosztják az országot a munkaerejüktõl. A felvilágosult uralkodók elképzeléseibõl azonban szinte semmi sem lett. A szegényügy kezelését lényegében újra a helyi szervekre bízták. A törvényhatóságok nem is igazán értették meg az uralkodók céljait, és a XVIII. század utolsó éveitõl újra meg újra kibocsátották a már említett tartalmú rendeleteket, állandóan levelezve a szomszédos országokkal, hogy azok ne engedjék koldusaikat az õ területükre. A koldusügy kezelésének ez a középkorra jellemzõ formája megmutatkozott olyan mozzanatokban is, mint a kolduspecsétek folyamatos kiadása (Miskolcon például még 1823- ban is elõfordult ilyesmi), az idegen koldusok megnyírása (megszégyenítése) kiûzetésük elõtt stb. A koldulás ellenõrzése ezekkel a módszerekkel egyszerûen megoldhatatlannak látszott, a korabeli közbiztonsági szerveknek sem az anyagi eszközei, sem az apparátusa nem volt elegendõ az idegen vagy koldusjegygyel nem rendelkezõ kéregetõk viszszaszorítására. Egy-egy gazdasági válság idején kéregetõ nincstelenek tömege árasztott el egyes vidékeket, fõleg a városokat. Az intézkedések elégtelen voltát jelzi, hogy a vármegyék (illetve néha a helytartótanács) lényegében ugyanazon szövegû statútumokat adták ki két-három évente, vagyis azok nem hozták meg a kívánt eredményt. Elmaradott reformnézetek A reformkorral a kolduskérdés is új távlatokat kapott. A liberális eszmék elterjedésének e korai szakaszában a reformpárti nemesség úgy képzelte, a kapitalista átalakulással együtt járó tömeges elszegényedés megelõzhetõ, illetve felszámolható. Az 1830-as évek elejétõl elítélték a koldulást, mondván : az károsítja a gazdaságot, erkölcstelen és közel áll a bûnözéshez. A változást jelzi, hogy például Borsodban a vármegyei adminisztráció még az 1820-as évek elején is „a mi koldusaink" védelmének szellemében fogalmazta meg iratait, tíz-tizenöt évvel késõbb azonban már a „koldulás otsmányságának" kiirtásáról beszélt. Ma már kissé naivnak hat az az elképzelés (a kortársak azonban meg voltak gyõzõdve a helyességérõl), hogy a koldulás rendõri eszközökkel betiltható, a rászoruló szegényekrõl pedig oly módon lehet gondoskodni, hogy karitatív szervezetek gyûjtést rendeznek számukra, és az így befolyt pénzt rendszeresen szétosztják közöttük. Elsõként (1830-ban) Pest, majd a szomszédos Buda tiltotta be az utcai koldulást, s késõbb valamennyi nagyobb hazai város (Kassa, Gyõr, Miskolc, Nagyvárad stb.) követte a példájukat. A tilalom ellenõrzésére úgynevezett koldusbírókat neveztek ki,  akik felügyelték a köztereket, a kéregetéssel próbálkozókat pedig elõállították.

Kolduscsalád századunk elején a pesti utcán (Wellisz Emil felvétele) A kolduskérdésnek a reformkori megoldási kísérlete azért is figyelemre méltó, mert amikor a liberális nemesség Magyarországon felvetette ezt az alternatívát, addigra az ipari forradalomban élenjáró országok már rég meggyõzõdtek annak elégtelen voltáról. Az utcákat hamarosan újra ellepték a koldusok, a vármegyék pedig egyre kétségbeesettebb levelezést folytattak egymással és a központi kormányszervekkel, hogy e mind jobban elharapózó jelenséget felszámolják. Mindennek az oka - túl azon, hogy az intézkedések országosan nem voltak összehangolva - egyrészt a rendõri szervezet tehetetlenségében keresendõ (bár a városi koldusbírók végezték a dolgukat, sor kerülhetett túlkapásokra, megvesztegetésekre stb.), másrészt a betiltás után folyamatosan csökkent a polgárok adakozó kedve, és így a szétosztható adományok mennyisége is. A rendszer csõdjét azonban mégis az jelentette, hogy maguknak a szegényeknek nem volt kifizetõdõ, hiszen az eddig feltárt nyilvántartások szerint a jótékonysági szervezetek által begyûjtött pénzbõl egy rászoruló legjobb esetben napi 1- 2 forintot kaphatott, míg koldulásból 3-9 forintos bevétele is lehetett. A reformkor bizakodásából fakadó megoldási kísérletet az 1846-47. évi éhínség döntötte romba, amikor - fõleg a Felvidékrõl - nélkülözõk tömege érkezett az alföldi városokba, és jobb híján kéregetéssel igyekezett életben maradni. Kiûzésük, illetve ellátásuk szinte megoldhatatlan feladatot rótt a törvényhatóságokra. A szegénység ügyének újabb alternatívái csak a kiegyezést követõ polgárosodás során fogalmazódtak meg.

Öröklõdõ mesterség

A Mária Terézia-féle lélekösszeírások feltüntetik a nyilvántartott koldusokat is. Alig 25 ezer fõ az egész országban. Ez a szám csak a munkaképtelen személyeket foglalja magában, a valóságban legalább két-, két és félszeresére tehetjük a számukat. (Egy 1814-es statisztika falvanként átlagosan hatra, összesen 70 ezer fõre becsülte a koldusokat.) Megítélésem szerint az össznépességnek legalább 1-3 százaléka volt olyan szegény, hogy rendszeres kéregetésbõl tartotta el magát, esetleg a családját is. (Vagy a családja õt: a koldulni küldött gyerekek legalább annyira jellemezték ezt a réteget, mint a felnõttek.)

 

Az összeírások arra utalnak, hogy a nyugati vármegyékben jóval több koldust tartottak nyilván. Valószínûleg amiatt, mert a tehetõsebb térségekben egyúttal nagyobb vagyoni különbségek alakultak ki és így több koldust is jelentettek. (Nemzetközi méretekben hasonló tendencia érvényesült: Angliától Oroszország felé haladva egyre kisebb a koldusok aránya.) Az 1820-30-as években a kéregetõk száma erõteljesen növekedett, ugyanakkor átalakult a koldulás szerkezete is: a reformkorra (szoros összefüggésben a meginduló urbanizációval) a koldulás egyre inkább városi jelenséggé vált. Olyannyira, hogy nagyvárosainkban (leginkább Pesten) létrejött a városi szegények, lumpen elemek szubkultúrája, azon belül pedig kialakultak a koldusok összetartó, szervezett csoportjai is. Tagjaik vezetõt választottak, elosztották a keresetüket, „mesterségük" öröklõdött és forgalmas köztereiket megvédték a többi koldus konkurenciájától. (Meglehet, hatékonyabban tartották távol a beköltözõ idegen koldusokat, mint a hatóságok.)

 

Társadalomtörténeti szempontból a legizgalmasabb kérdés az, hogy kikbõl lettek koldusok. Alapvetõen három réteget mutathatunk ki. Az elsõbe a munkaképtelenek és a nyomorékok, a vakok, a keresõképes családfõt elvesztett feleségek stb. tartoztak, akik nem tudtak más tevékenységet végezni (a kor terminológiájával õk voltak a „valóságos" koldusok). A második csoportot azok a munkaképes személyek alkották, akiknek bár lett volna rá lehetõségük, egyszerûen nem szerettek vagy nem akartak dolgozni (közülük kerültek ki a legtöbben olyanok, akik a kéregetést lopással egészítették ki). A harmadik csoportba sorolhatók azon - rossz gazdasági körülmények között élõ - munkaképes személyek, akiknek elszegényedése olyan fokot ért el, hogy más (törvényes) módon nem tudtak magukról gondoskodni.

 

Kiszolgált katonák és céhlegények

Érdekes, hogy a koldussá szegényedõk túlnyomó többsége nem jobbágy- vagy zsellérsorból került ki (a mi szegénységfogalmunk jobbára hozzájuk kapcsolódik), hanem egyrészt a kiszolgált katonák, másrészt pedig a vándorló céhlegények, iparosok közül. Mindez megfelel annak az ipari forradalom nyomán Nyugat-Európában megfigyelhetõ folyamatnak, hogy az elszegényedés legközvetlenebbül a fix bérbõl élõ rétegeket, a bérmunkásokat veszélyeztette.

 

FAZEKAS CSABA