Munkahadának lépése dobog

    Valamikor - bizony nem is olyan régen - a szocialista munkásönigazgatásban tréfásan úgy élcelődtünk, hogy nem tudnak nekünk olyan keveset fizetni, mint amilyen keveset mi dolgozni tudunk. De könnyű volt akkor, hiszen a miénk volt a gyár és a hatalom, az igazgatók féllábon álltak a munkástanácsok előtt, csak akkor kezdtek el ők is hangoskodni, amikor szép csendesen Mercedesekbe ültek, tengerparti nyaralókat építettek és elhelyezték feleségeiket, gyermekeiket. Akkor voltak, az úgynevezett jól fizetett munkahelyek, melyeknél nem az volt a fontos, hogy mit csinálsz, hanem hogy mennyit kapsz érte. Amikor a Zastava gépkocsigyár Amerikát is meg akarta hódítani, az ide látogató amerikai kapitalisták nem tudták megérteni, hogy nálunk a naplopók is ugyanannyit kapnak, mint akik, úgy ahogy, szorgalmasan dolgoznak. A párttitkárok, igazgatók és magas rangú tisztségviselők közben behúzták fülüket, farkukat a hatalmon lévő munkásosztály előtt.
    A demokratikus változások után azonban ők tértek elsőként észhez és a magánosításnak nevezett szemfényvesztés és csalás során ők vették meg azokat a gyárakat, melyeknek élén valamikor a munkásosztályt szolgálták. Csak most már egészen másként viselkednek, a munkásosztály, a szakszervezet és egyéb jézusmária társulatok iránt. Egyszerűen kirúgják a munkásosztály élmunkásait, átejtik őket holmiféle végkielégítéssel, ami nem több évi 200-300 eurónál. Ami valóban kevés, ha tudjuk, hogy ezeket a gyárakat a munkásosztály építette és az ő tulajdonát képezik.
    A történelem ezúttal is igazolt és figyelmeztetett: a nagyhatalmú birodalmak csúfosan mennek tönkre. A római birodalomtól és Bizánctól a török uralomig, Hitler és Sztálin hatalmáig. Ilyen véget ért a proletár diktatúra, a munkáshatalom is. Hogy a szégyen és a gyalázat még nagyobb legyen, kiderült, hogy Szerbiában jelenleg legkevesebb 200 ezer dolgozó egyáltalán nem kap fizetést, de rendszeresen jár munkahelyére. hogy miben reménykednek, azt ők maguk tudják, de minden esetre olyan szituációt teremtettek, hogy Szerbiában jelenleg fontosabb a munkahely, mint a fizetés. A felmérések szerint Szerbiában a munkaképes lakosság 50 százaléka, tehát a fele - nem dolgozik! Ami arra utal, hogy nincs munkahely, munkalehetőség és ezért hajlandók az emberek, szégyen szemre ingyen is dolgozni.
    Ezt akár nevezhetnénk önigazgatású kapitalizmusnak is, amikor a munka a dolgozóé, a jövedelem pedig a tulajdonosoké. Egy szóval, furcsa szociológiai változásokon mentünk át az elmúlt másfél évtizedben. Valamikor az is kapott fizetést, aki lazsált és nem dolgozott, ma viszont nem kap fizetést az sem, aki dolgozik. Ma már nem azé a föld, aki megműveli - hanem aki megveszi.

NAGY Nándor

A végek régi és mostani állapotjáról

    Képeslapot kaptunk Dél-Bácskából. Az Anna-napi bál tomboláján lapelőfizetést nyert leendő olvasónk küldte meg címét, hova küldjük majd az újságot. Kissé félszegen ugyan, de kívánságát is közölte velünk: ,,Ha lehetséges, szerb nyelven megjelenő Hét Napot küldjönek". Ennyi a levél a dél-bácskai Magyar Művelődési Egyesület Anna-napi rendezvényének tombolanyertesétől. Ha lehetséges, szerb nyelven írt Hét Napot küldjünk arra a településre, amelynek szomszédságában, Bácson, első királyunk érseki székhelyet alapított, és ahol magyar királyaink a kun veszély és a tatárdúlás után is még országgyűléseket tartottak; arra a településre kérnek szerb nyelven megjelenő magyar lapot, ahol a magyarok aránya még ma is meghaladja a tíz százalékot. Az egykor magyar és német többségű falu iskolájában ötven évvel ezelőtt, még az egypártrendszer idejében megszüntették a magyar nyelvű oktatást. A magyar kultúrát elsöprő tolerancia jegyében a multietnikus nyelvet, a szerbhorvátot tették általánossá. A plébános horvát, nem tud magyarul, így a szentmiséken is hangosan csak horvát nyelven imádkoznak. A falu történelmi múltját idéző gróf Szécsényi Emil kastélyát az arborétummal együtt még idejében eltüntette a ,,szocializmus krémje", hogy épített örökség se táplálja a nemzethez kötődő lelkiséget. Az akkori magyar pártvezetők is sorsukra hagyták a szórványba szorított magyarságot. Manapság pedig, a többpártrendszer idején, miközben délvidéki magyar pártjaink és intézményeink vezetői egymást túllicitálva sorolják órákon át mondvacsinált eredményeiket, addig itt, a végeken élő magyar közösség riadtan hullik a nemzeti-nyelvi megsemmisülésbe. Vészhelyzet van évek, évtizedek óta, a harangok félreverése mégis késlekedik, holott már nincs, aki nevüket hibátlanul írja majd az eltávozók fölé. A kommunista alomból széjjelröppent jelenlegi magyar pártvezetők és vezérkaruk egyéni érdektől vezérelve a zavarodott értékrend kényszerzubbonyának felöltésére ösztökélnek bennünket, az egyre fogyatkozó magyar közösséget. Nem a megmaradásunk, a talpra állásunk lehetőségeinek letisztulását, hanem a vég beteljesülését segítik azzal, ha a nemzeti keresztény gyökereinkhez való igényes kötődés helyett az esetlegesség huzatos vakvágányára terelik életmenetünket. Mert mi másnak tulajdonítható a vásári ricsajhangulatot keltő Szent István-napi rendezvényük, ha az ingyenbuszokkal szállított több mint ötezres ,,ünneplő sereg" a nap központi fényét adó szentmise helyett az állatkert zsongásában keresett lelki megbékélést. A végek ilyetén való állapotjában, amíg a többezres forgatag piciny töredéke kérdi énekelve: Hol vagy, István király, magyarok tündöklő csillaga?, addig az MNT lassan készítheti tervét, hogy alapítványi pénzekből miként bocsáthat útjára egy szerb nyelvű magyar tömegtájékoztatási eszközt. Mert nem a nyelvétől megfosztott közösség bűne, hogy összeroppant, hanem politikai, szellemi és lelki vezetőié és pásztoraié, akiknek mindenkori feladata a közösséget alkotók társadalmi, lelki és szellemi életének építése.

KOVÁCS Nándor