Az operett már száz éve is hazug volt minden elemében. Egy soha nem létezett világban hamis problémák mentén mézeskalács emberek cukorszirupban tocsogó szemetet énekelnek. Thália szentélye: a színház, az önmagát komolyan vevő, teremtő kultúra elleni alattomos támadás volt ez már az első pillanatban, de nem ez teszi igazán veszedelmessé, hanem különös szívóssága. A polbeat rég eltűnt, ahogy az italopop is otthagyta a fogát a '80-as évek végén, és így fog elsüllyedni a speed metal is, de az operettelőadások még ma is telt házak előtt zajlanak. Ez persze részben az irreálisan magas nyugdíjaknak is betudható.

Az operett azért vethette meg tartósan a lábát Magyarországon és Ausztriában, mert egy olyan mélyen és tipikusan közép-európai igénytelenséget testesít meg, amit más, életképesebb kultúrák szükségszerűen leráznak magukról, mint kutya a vizet. Mi azonban nem kocsmákban és vásárokon - ami továbbra is túl nívós hely lenne az operett számára -, hanem színházakban játsszuk, puccos és elitnek látszó közönség előtt, akik azt gondolják, hogy a százezrekért vásárolt ruhák mellé ízlést is kaptak a boltban. És ahogy már száz éve legitimálták az operettet azok a giccses külsőségek, amelyek közé helyezték, és legitimálta az a hallatlanul korszerűtlen édes-bús kedély és gondolkodás, ami a realitások elől mindig valami olcsó pózba, valami - ránk nagyon jellemző - geil élethazugságba menekül, úgy legitimálják mindezek ma, száz év után is.

Az operett világa olyan módon terhelt, hogy nem születhet általa értelmes gondolat, katarzis vagy valós érzelem. Ha feloldódunk az operett világában, akkor önmagunk jobbik részét tagadjuk meg arra a pár órára.

Vannak, akiknek az operett hungarikum, tisztelete magyarság kérdése és nemzetvesztést kiáltanak, ha valaki le meri harapni a mézeskalácshuszár fejét. Pedig valójában Csaba királyfi a másik oldalon harcol. Az operett vagy mondjuk a magyar nóta úgy viszonyul a valóban értékes népzenei örökségünkhöz, ahogy a Hooligans néven nyálaskodó, tetkós rockernek látszó pojácák a Nirvanához. Vagy mondjuk a szőlőt soha nem látott, pincében pancsolt mérgek a Villányi Cabernet Sauvignonhoz.

Az operett amellett, hogy közönséges, ízléstelen és hazug, nyíltan bújt fel a kurvázásra és az alkoholizmusra, melyeket az elképzelhető legnagyobb élményekként tüntet fel. A "Délibábos Hortobágyon", a "Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád!" valamint "A lányok, a lányok, a lányok angyalok!" című köpedelmek például nagyon nyíltan tüntetik fel úgy a kocsmában és kuplerájban zajló részeges duhajkodást, mint az európai ember életének legkiemelkedőbb highlightjait.

Az alkoholizmusnak az operettnél és a Sátántangónál gátlástalanabbul csak a magyar nóta ágyaz meg. Nem lehet kétséges, hogy ez a három csapás repíti a magyar társadalmat az önpusztítás, az öngyilkosság és az alkoholizmus legmagasabb statisztikai csúcsaira, bár a Sátántangó csak a sznob belvárosi értelmiségiek és a tarisznyás egyetemisták közt szedi áldozatait, míg a másik kettő negyven éves kor felett bárhol lecsaphat.

A magyar nóta világában ha éppen nem szerelmes az ember, akkor biztosan iszik, ha szerelmes, akkor pedig vagy kocsmába megy, vagy kocsmából jön, vagy iszik mint állat. Ha elhagyta a babája, leissza magát, ha a komáját hagyta el annak a babája, leitatja és leissza magát vele. A telekszomszéd lányának esküvője, a sógor névnapja vagy a nászasszony házassági évfordulója mind jó alkalom a bebaszáshoz. Az sem véletlen, hogy a magyar nóta általában akkor kel szárnyra, amikor némi alkohol után kontrollt kezd veszteni a társaság, de még nem annyira durva a helyzet, hogy halott prostituált kerüljön a fürdőszobába, mégis kell valami komoly szégyen, valami penetráns gyalázat, ami megkoronázza az estét, és aminek következtében másnap nyomorúságosan, a közös bűn súlya alatt görnyedve óbégathat a tegnap még nótás kedvű szerencsétlen: "Jaj, Édesanyám, ne sirass!"

Természetesen ezeket a sátáni műfajokat is meg lehet magas szinten szólaltatni. Lehet hatásos, emlékezetes előadásokat produkálni. Ilyenkor kell azonban leginkább résen lenni, ilyenkor fenyeget a legádázabb veszély: amikor a rosszat jól csinálják. Ahogy az olaszok a catenacciót, a franciák a sült békát az angolok a gyarmatosítást vagy a Coca-Cola az üdítőgyártást. Soha sem volt aktuálisabb a bölcs mondás: "A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak."