Szeretettel köszöntelek a Célkeresztben - MONDJ IGAZAT közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Célkeresztben - MONDJ IGAZAT vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Célkeresztben - MONDJ IGAZAT közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Célkeresztben - MONDJ IGAZAT vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Célkeresztben - MONDJ IGAZAT közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Célkeresztben - MONDJ IGAZAT vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Szeretettel köszöntelek a Célkeresztben - MONDJ IGAZAT közösségi oldalán!
Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.
Ezt találod a közösségünkben:
Üdvözlettel,
Célkeresztben - MONDJ IGAZAT vezetője
Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:
Kis türelmet...
Bejelentkezés
Ötszáz nélkülözőn segítettek
Mit adjunk gyermekeinknek?
Sarkadi Ernő a Csongrád Megyei Hírlap január harmadikán megjelent számában a „Segíteni azonnal” című írásában szemléletesen mondja el, milyen nagy örömet jelentett Székelykeresztúron a Makóról érkező segítség. Nemcsak az ottaniak örültek, hanem örültek azok is, akik a segítséget adták. Már ott, akkor elhatározták, hogy ismét elmennek Székelykeresztúrra, és ruhaneműt visznek azoknak a gyermekeknek, akiknek hiányos öltözetét látták.
Felhívásunkra megindult a ruhaneműk gyűjtése. Plébániánkra hozták az adományokat. Meghatóan sokan reagáltak a felhívásra. Jöttek fiatal édesanyák és édesapák gyermekeikkel, és örömmel hozták az értékes és hasznos adományokat: ruhát, cipőt, cukrot, lisztet, könyveket és játékokat. Arra gondoltam, milyen szép ezektől a fiataloktól, hogy értesülve az 500 nélkülöző gyermekről, áldozatosan segítenek.
Tovább gondolkodva a fiatalok segítőkészségén, szomorú lettem. Szomorú azért, mert ezek a segítőkész fiatalok mennyi jót tudnának tenni, ha nemcsak külső, a felszínen lévő hiányosságokat vennék észre. Ha valaki megmutatná nekik, hogy Székely-keresztúron, de Magyarországon is a gyerekeknek más, fontosabb dolgok is hiányzik, mint a szép ruha. Ennek a másnak a megadása legalább olyan fontos, mint a ruha, a játék vagy az élelem. De ezt a mást, amiről szólni szeretnék, nem könnyű megadni. Kitartó, áldozatos szeretet kell, hogy legyen abban, aki ezt nyújtani akarja.
Bizonyára most arra gondol a jó szándékú olvasó, hogy miért nem írom le azt, amit adni kell. Azért, mert nem könnyű megfogalmazni, hogy mi is az, aminek megadása boldogabbá tenné az embereket, jobbá formálná a társadalmat. Talán egy szóval így mondhatnám: NEVELÉS, vagyis az emberek jobbá formálása. Ahhoz azonban, hogy valaki jó nevelést tudjon adni a gyermekeknek, az első lépés az, hogy a gyermekeket el kell fogadni olyannak, amilyenek. Sőt, akármilyen „rosszak”, meg kell mutatnom, hogy szeretem őket. Ezt nemcsak szavakkal, de segítőkészséggel, sorsa iránt való érdeklődéssel, önzetlen szeretettel kell tennem. Még így is nehezen sikerül, mert a gyermek már sokszor csalódott, és így nehezen hiszi el azt, hogy valaki őszintén szereti őt. Már én is hallottam pedagógustól: nem szeretek abba az osztályba menni, mert nagyon rosszak a gyerekek, s ezt meg is mondtam nekik. Ilyen előzmények után sokszor előfordul, hogy durván visszautasítja, vagy nem veszi figyelembe az őszinte szeretetet a gyermek. De ha egyszer meggyőződik arról, hogy a pedagógus még akkor is szereti őt, ha rossz, akkor már elindíthatja önnevelését. Akkor már mondhatja, hogy kisfiam, téged rossznak tartanak, az is vagy, de én szívesen segítek, ha te is akarod, hogy jobbá legyél.
Így gondolkodni a gyermekről csak az a nevelő tud – legyen az szülő vagy pedagógus –, aki tudja, hiszi, hogy mindenkiben van valami jól. Mert mindenki a jó Isten teremtménye és az a feladatunk, hogy segítsük a jobbá levésben. Ennek a gondolkodásnak a helyességét igazolta Tóth Mária tanárnő élete. Ő sokszor vitte kirándulásra, hosszabb táborozásra is tanítványait. Egy alkalommal két szülő látogatta meg a tábort. Megütköztek a tapasztalt hiányosságokon és választ várva mesélték nekem. Nem volt megfelelő a tisztálkodási lehetőség, csípték a gyerekeket a szúnyogok, a koszt sem volt a legjobb. Mégis amikor haza akarták hozni lányaikat, azok azt mondták: „Anyu, hadd maradjunk még itt, mert itt olyan jó”. Nem a környezet, nem a körülmények tették „olyan jóvá” a táborozást, hanem annak a pedagógusnak a szeretete, aki önzetlenül mindent megtett azért, hogy a tanítványok megérezték, értékelték, és jobbá is formálta őket.
Ilyen áldozatos szeretet nyújtására Tóth Máriának, de édesapjának, Tóth Aladár főorvos úrnak is azért volt energiája, mert volt keresztény hivatástudatuk. Hitték és tudták, hogy minden kereszténynek vállalni kell azt, hogy Isten munkatársa lesz a világ jobbá formálásában. Amikor az egyházi iskola elindításán dolgozom, akkor olyan pedagógusokat szeretnék, akik így gondolkodnak a nevelésről.
Mit adjunk gyermekeinknek? Olyan miliőt amely alkalmas arra, hogy megmaradjanak jónak, és ha a rossz megjelenik életükben, legyen erejük legyőzni azt.
|
|
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kommentáld!