A tegnapi napon  végig zongoráztam a távirányitóval a nálunk fogható vagy 90 csatornát, és nem találtam olyat amely szilveszteri hangulatot varázsolt volna kicsiny szobámba. Először saját kényes izlésemre gyanakodtam, de aztán ma elém került Pető Péter irása, melyből megtudtam, hogy ő is kénytelen volt végigszenvedni az ó év bucsuztatót

Olvassátok hát el az ő véleményét amihez nekem másr szükségtelen bármit is fűznöm, nincs is kedvem hozzá, hogy mégegyszer gondolatban átéljem az esti órákat.

Irta: Pető Péter| NOL| 2012. január 1.

 Nem mentem el mulatni tegnap. Ennek a közlésnek önmagában visszafogott a hírértéke, főként, ha hozzátesszük: nem erkölcsi, morális vagy politikai okból döntöttem úgy, hogy több mint egy évtized után újra a szülői házban töltöm az évfordulót. Csupán annyi történt: szerkesztőim egyike arról informált, tévét kell néznem a jeles napon.

Engedelmes munkaerőként (kacsintás a főnökre) leültem a készülék elé, s már este tízkor könnyekig hatódtam minden BÚÉK-tematikában fogant SMS-től, melyben karaktertévesztést fedeztem fel. A hibásan rögzített szó ugyanis jelezte: a küldő kellemesebb állapotban van, mint a címzett.

Elsősorban azért, mert ami a képernyőn történik december 31-én éjszaka a szilveszteri műsor keretében, a televíziózás azon fejlődési fokán áll, mint a barlangrajz a térképészet evolúciós skáláján. Még az RTL Klub a legkorrektebb, amikor a @dajcstomi nevű Twitter-felhasználó fölvetésének filozofikus mélységéig jutva, egy „Ki a fasz az a Szilveszter?” felkiáltással reagál a különös éjszakára, s képernyőre küld néhány lejárt amcsi filmet, meg a VV-klónok ötödik generációs változatait.

Ellenben a TV2-nél Hajdú Péter Frizbijével rajtol az esti program. Ez hozzávetőleg annyira produktív start, mintha a Függetlenségi Nyilatkozat aláírási ceremóniájának nyitányaként a Ku Klux Klan rendezett volna halászléfőző-versenyt. A műsorvezető celebsztorikat mesél, majd az önmaga legemlékezetesebb jeleneteiből összevágott klipet vetíti, hogy aztán VV Alekosz és Galambos Lajos mulatós duettje tegye fel a koronát a produkcióra, s abban a pillanatban nincs az az Orbán-alkotmány, amely megingathatná azon véleményünket: ettől csupán jobb jöhet jövőre.

Az M1 nem kockáztatott, abszurd humor, majd Bagi, Nacsa a műsoron, s a poénversenybe beszáll az ATV (Sas-kabaré) meg a TV2 (Sas-kabaré) is. Ha tovább csattogtatunk, akkor föltűnik még néhány kopott film, melyek közös jellemzője, hogy legföljebb a nyugtatókról szóló orvosi konferenciákon kapnának némi figyelmet az emberekre gyakorolt hatásuk miatt. Fölüdülés az M2 kínálata: a rádió szimfonikus zenekara vagy tucatnyi magyar együttes és énekes részvételével levezényelt koncertjének felvétele megy, s egyetlen Szijjártó Péter vagy más valóságshow-hős sem próbál a színpadra hatolni egy fertelmes méretű kürttel.

A tartalomfogyasztó e csatornán el is evickél éjfélig, s már azt hiszi, túl van a nehezén, amikor megjelenik a porondon a kelet-európai superman, az álomfő, a kormányzás B-s jogsival vezethető motorja, Schmitt Pál. Egy évvel korábbi, közeledős produkciója után csalódást okoz statikus akciója, hiszen éppen az elrugaszkodás évének első pillanataiban vártuk, hogy úgy kilő a termoszférába, hogy még Lajka kutya is fölriad a csodálattól.

A kozmikus dobbantás azonban elmaradt, a verbális attrakció maradt. A derék elnök fölmondja a leckét az adósságról (Ne lehessen belehajszolni többé a családokat!), tudatmódosítók használatára gyanakszom, amikor az érdekegyeztetés sikeréről mereng, s átmenet nélkül belefulladok a kólába, amikor előkap egy alaptörvényt, s fölolvas az Orbán-bulla hitvallásából. Megtudom még, e szöveget nem diktálták végre. Az alkotmány éjszakai reklámarca kíván egy kazal boldogságot, sikert és egyéb szinonímáit az örömnek, majd visszavonul.

E retorikai óriás-műlesiklás közben olyan gyilkosan irigy voltam minden képernyőtől távol mulató haveromra, mint a Borbély Alexandra párját alakító színészkollégákra. (Vigyázat, 18-as karika: az utóbbi mondat nyomokban bókelemeket tartalmazhat.)  Nincs az az andalító buli, Maradj talpon!-vetélkedővel fűszerezett teaparti, sznobokkal spékelt, ruhaérték-vizslatós bájolgás, amit ne cserélnék el egy Schmitt Pállal súlyosbított, tévé előtt töltött szilveszteri éjszakára.

Ha nincs édesanyám kipirult, boldog arca, hogy hosszú böjt után újra az évváltás pillanatában nyomhat cuppanósat kicsi fia arcára, akkor esetleg torkon döftem volna magam egy juhbeles virslivel, továbbá a jobb élet reményében belefelejtem volna egy tál lencsefőzelékbe. Mert ez nem lehet ilyen. Ez nem szórakoztat, csak megijeszt: szörnyű gondolatokat ébreszt a magyar politikai rendszer és a televíziózás jövőjét illetően. Szilveszterkor legföljebb a pálinka ideális hőfoka, továbbá a barna/szőke/fekete/vörös/zöld hajú lány iránti vonzalom kifejezésének elfogadható formája kellene, hogy problémát okozzon, nem pedig a tévéműsor és a köztársasági elnök  reménytelensége.

Ezt nem akarom jövőre újra átélni. Tisztelettel jelentem: radikális Vesta-szüzet könnyebb elcsábítani, mint engem 2012. december 31-én a képernyő elé küldeni. Mert akkor én leiszom magam, s aktuális állapotomtól függő tempóban futásnak eredek, ha tévét látok: Hajdú Péter és Schmitt Pál ugyanis megint jön majd.

Már ha addig el nem rugaszkodunk egészen az Urálig.