A családok egytizedében a lakásköltségek levonása után fejenként alig 3400 forint marad havonta. De még mindig nem ez a szegénység legmélye Magyarországon. Látletetünkben tíz embert mutatunk be. Olyanokat, akiknek a sorsa, helyzete érzékelteti a probléma összetettségét és súlyosságát. Olyanokat, akik még remélnek.

Magyarországon a szegények népességarányát a szociálpolitikusok húsz százalék körülire teszik, ez azonban csak becsült adat, ugyanis a szegénység megítélése módszertanonként változó. A statisztikai adatokból az olvasható ki, hogy honfitársaink egyharmada él a hivatalos létminimum alatt. Az eltérő statisztikai meghatározások fényében ugyanakkor csak minden hetedik-kilencedik magyar minősül hivatalosan szegénynek: az ő jövedelmük nem éri el a különböző módon kalkulált szegénységi küszöböket. Ez az arány nagyjából megfelel az Európai Unió vonatkozó adatainak, ugyanakkor a számok keveset árulnak el az egyes emberek, csoportok tényleges körülményeiről. Statisztikai értelemben egyformán szegénynek számít a 80-as években faluról a városokba költözött alsóközéposztály-beli család, ahol a szülők elveszítették munkahelyüket, és így évek óta a bizonytalan alkalmi munka és a szociális ellátások jelentik a fő jövedelemforrást, és az aprófalvas térség zsákfaluiban kilátástalan mélyszegénységben élő sokgyermekes romák, ahol lassan a második generáció nő fel úgy, hogy soha senkinek nem volt munkahelye. Mivel a helyzetük a hasonlóságok mellett sok mindenben különbözik is, cikkünkben elsősorban a szociális leszakadáshoz vezető folyamatok, a szegénységgel kapcsolatos régebbi és újabb jelenségek bemutatására koncentrálunk.

Munkanélküliség A szegénység legfontosabb kiváltó oka a munkanélküliség, ami elválaszthatatlan a gyenge iskolázottságtól és a lakóhely térségi adottságaitól. A rendszerváltást követő években a gazdasági szerkezetátalakítás tömeges elbocsátásokkal járt együtt, leginkább az alacsony iskolázottságúakat és az elmaradottabb térségekben élőket érintve. Értelemszerűen ők voltak azok, akik a legkevésbé tudtak alkalmazkodni a munkaerőpiac változásaihoz, mivel eleve nem volt piacképes szakképzettségük, vagy mert a régióban nem telepedtek meg új munkaadók. Az állam eközben – néhány átmeneti erőfeszítést leszámítva – képtelen volt olyan tartós foglalkoztatási programokat kialakítani, amelyek hosszú távon, kiszámíthatóan csökkentették volna a gazdaság és a munkaerőpiac elkerülhetetlen átalakulásának negatív társadalmi hatásait.

A 90-es évek második felében stagnált, más olvasatban – a társadalmi mobilitás gyengülése, az alacsony végzettség és a behatárolt kilátások reprodukálódása miatt – megszilárdult a rendszerváltó években gyorsan terjedő szegénység. Akkor a korábban az ipari nagyvállalatoknál, nagy építkezéseken vagy épp a téeszekben dolgozó, munkájukat vesztett emberek tömegei voltak kénytelenek berendezkedni a hosszú távon munkanélküli életmódra, ma a leszármazottaik. Felnőtt a tartós szegénységben élők új generációjának egy olyan, jelentős nagyságú csoportja, amelyiknek már nincsenek személyes emlékei arról, hogy a szülők, nagyszülők valaha is stabil munkahellyel bírtak volna. A pozitív példák hiánya és az esélyegyenlőtlenség miatt ennek a ma 16-20 éves nemzedéknek az életstratégiájában a munkajövedelemre – mint elsődleges megélhetési forrásra – való törekvés egyre kisebb szerepet játszik. A mélyszegény élethelyzet állandósulásának értelemszerűen az egyik legfontosabb eleme, hogy elsősorban az iskoláztatás drágasága, a tanulás felté- teleinek hiánya, továbbá a tudással elérhető felemelkedés útjának (az érintettek körében jellemző) járatlansága miatt az iskola nem jelent kitörési lehetőséget.

Szociálpolitika A munkanélküliséghez hasonlóan triviális, szegénységet kiváltó ok a veszélyeztetett réteghez tartozók jövedelmének, köztük – már ha van – elsősorban béreinek igen alacsony volta, a feketemunka kiszámíthatatlansága és a függés a szociális jövedelmektől. Minél kevesebb a környéken a munkaalkalom, minél alacsonyabb a munkavállaló képzettsége, annál gyengébb az alkupozíciója a bérezést illetően. Ugyanez hatványozottan igaz a gyakorlatban leginkább napszámost jelentő feketemunkások esetében. Az új évezred elején a minimálbér emelése, majd adójának eltörlése növelte ugyan egyes családok jövedelmét, ám semmilyen érdemleges pozitív hatással nem járt a nem nyolc órában valamint a feketén dolgozókra nézve.

Sőt, az emelés számos család esetében a minimálbérhez kötött szociális juttatások elvesztését okozta. A segélyre jogosító jövedelemhatár ugyanis nem tartotta a lépést a minimálbérrel. A kutatók becslései szerint a szegény családok negyede, 2-300 ezer família kizárólag szociális jövedelmekből él. Őket különösen sújtja, hogy a segélyek rendszere nem tölti be a kívánatos társadalompolitikai célt, a minimálisan elfogadható szintű megélhetés garantálását a rászorulók számára. A statisztikai létminimum és a segélyek számításához használt hivatalos nyugdíjminimum között óriási a különbség. Évek óta csökken a segélyekre fordított pénz vásárlóereje, a segélyezés átlagos hossza, és különböző okok, de főleg a feltételek szigorodása miatt egyre többen ki is maradnak a segélyezett körből. Ugyanakkor eleve csak igen kevés olyan szociálpolitikai szolgáltatás, intézkedés létezik, amely valóban képes érdemi javulást előidézni (elsősorban a szociális intézményrendszer és a szociális munkások hálózata sorolható ide, de megemlíthető a közműadósságok kezelési rendszere is), és azok is csak nagyon kevés szegényen tudnak segíteni.

A legsúlyosabb hatása a felsorolt tényezők mellett a lakásköltségek emelkedésének volt. A szegények jövedelme mind kevésbé tartotta a lépést az energiaárakkal, melyek a rendszerváltást követő bő egy évtizedben több mint kétszer olyan gyorsan nőttek, mint a fogyasztói árindex. Ezért, valamint a korábbi kedvezményes OTP-lakáshitelek kamatainak megemelése miatt 2002-re félmillió család halmozott fel közüzemi és/vagy kamattartozást. A családok egytizedében (1,1 millió fő) a lakásköltségek levonása után fejenként alig 3400 forint marad havonta élelemre, ruházkodásra. Ezen a helyzeten a nevetségesen alacsony lakhatási támogatás és a közműszolgáltatók által bevezetett adósságkezelési lehetőség sem tudott érdemben segíteni, miután utóbbit épp a leginkább rászorulók nem tudják igénybe venni. Az ő adósságaik a halmozódó kamatok miatt azután is tovább nőnek, hogy a házukat lekapcsolták a közművekről. A lakbértartozás vagy az elmaradt kamatok, közműhátralékok miatt egy idő után elkerülhetetlenné válik a kilakoltatás, vagy idővel a lakóhelyül szolgáló ház megy helyrehozhatatlanul tönkre.

Előítélet Rendkívül súlyos szociális problémákkal küzdenek a sérült emberek, akiknek az előítéletek mellett elsősorban a közösségből és a munka világából való kirekesztettség okoz problémát. A legfontosabb, szegénységre hajlamosító öröklött tényező azonban a cigány származás. Bár a vidéki mélyszegény romák életében a rendszerváltás előtti évtizedekben a társadalompolitikai intézkedések jelentős javulást hoztak, a feketevonatos ingázásra és a számukra elérhetővé tett szociális szolgáltatásokra épülő viszonylag biztos megélhetésnek nem voltak a piacgazdaság feltételei közé biztosan konvertálható elemei. Az eleve hátrányos helyzethez a rendszerváltás után intézményesülő diszkrimináció párosult, ami ellen az állam tűrhetetlenül hosszú ideig nem nyújtott hathatós jogorvoslatot. A romák esetében a szegénységhez döbbenetesen mély előítéletek is kapcsolódnak. Az itt relevánsak közül elég csak arra gondolni, amikor a többségi társadalom rendre felrója nekik, hogy csak a járadék érdekében vállalnak sok gyereket. Csakhogy ilyenkor figyelmen kívül hagyják egyrészt hagyományaikat, másrészt azt, hogy a szociális juttatások bőven nem fedezik egy gyermek költségeit, és ezt a cigányok is tudják. Ugyanilyen igazságtalan az a gúnyos értetlenség, amivel például a mélyszegénységben élő romák segélyosztást követő dőzsölését szokás illetni. Az ünnepi túlfogyasztás ugyanis épp azt a sajátosan ésszerű beletörődést jelzi, hogy ha már képtelenek tenni a nélkülözés ellen, akkor miért ne szakíthatnák meg a monotóniáját nagyritkán egy-egy ünnepnappal.

A lecsúszást előidéző okok mellett megjelentek olyan, viszonylag új jelenségek, amelyek csapdahelyzetként tartósítják, mélyítik a szegénységet. Ezek közül jövedelemcsökkentő hatásában a legjelentősebbnek a főleg a kistelepüléseken és kisvárosokban az elmúlt évtizedben megdöbbentően széles körben elterjedt kamatrabszolgaság tekinthető. A havi 50-100 százalékra adott „kamatos pénzt” többnyire a legszegényebbek kérik kölcsön, amikor a krónikus pénzszűke miatt már élelemre vagy tűzifára sem futja. Ők viszont általában képtelenek arra, hogy önerőből visszaadják a pénzt: a szociális ellátásból általában csak az aktuális kamat fizetésére futja. A pénzes postás érkezésekor az uzsorás is megjelenik, és a „kamat” mértékétől függően a kölcsön összegének 6- vagy akár 12-szeresét fizetteti ki évente, ha kell, erőszakkal is. A kamatos pénz felvételével a szegények valójában a jövőbeni szociális juttatásaik egy részét zálogosítják el, de az se ritka, hogy valós értékének töredékéért a családok konkrétan eladják előre az egész éves segélyt, családi pótlékot. Nem csoda, hogy egy idő után gyakran maga a hitelező kezeli a család pénzét, és az is megesik, hogy a szegényeket egymásra uszítva csak akkor ad kölcsön, ha előbb a család segít behajtani valamelyik szomszéd adósságát. A gyilkos kamat mellett hitelező uzsorásra furcsa módon mégis szükséges szolgáltatásként tekintenek: krízishelyzetben senki máshoz nem fordulhatnak.

Új cselédség A piaci munkalehetőségek elérhetetlensége és az önkormányzati közmunkaalkalmak ritkasága miatt a munkaképes felnőttek (és sajnos olykor gyerekek) körében elsősorban a bejelentés nélküli munkavállalás jelent jövedelemforrást. A feketemunka azonban nemcsak azért kockázatos, mert a dolgozót nem védi garancia a munkáltatói önkénytől, kizsákmányolástól. Ugyanilyen probléma, hogy a feketemunka semmilyen járadékra, táppénzre, szociális segélyre nem jogosít. Viszonylag friss jelenségnek számít Magyarországon a háború előtti évtizedek napszámos életmódjának a kutatók által „új cselédség-ként” leírt feléledése. Kialakulásában a legnagyobb szerepe a kisebb gazdaságokban újonnan meghonosodó munkaigényes művelési kultúráknak volt. Mindez jelentős munkalehetőséget teremtett, amihez azonban (főleg Kelet-Magyarországon) soha nem látott munkaerő-túlkínálat párosult. Mivel a gazdák egymással is versenyeznek, a napszámosok kizsákmányolása korábban ismeretlen méreteket öltött. Általános elvárás a tízórás munkaidő, amiért a feladat nehézségétől és az időszaktól függően 1500-5000 forint jár. A mezőgazdasági termelés évenkénti hullámzása és az alultápláltság, a betegségek miatt nagyon könnyű kiesni a körforgásból, és ezt a veszélyt a napszámos munka egészségkárosító hatása csak fokozza. A kapcsolatok szükségessége miatt a napszámosság erősödő röghözkötöttséggel jár, és egy sajátosan szűk perspektívájú, egyben igen rövid életpályára állítja rá az embert.

Szociális szempontból a „lakóhelyi lejtő” egyértelműen az alacsonyabb átlagos életszínvonallal bíró kistelepülések felé dől. A terepen dolgozó szociális munkások tapasztalatai szerint a szegényedés mértéke falun inkább stagnál, miközben a városokban jellemzően fokozódik. A lakóhely kényszerű elhagyása azonban összetett képet mutat. A kistelepülésekről a mobilisabb fiatalok elsősorban munkalehetőséget keresve, illetve a kilátástalanság elől menekülve a városokba költöznek, ahol a magasabb megélhetési költségek miatt néha csak a nyomor jut számukra osztályrészül. Ugyanakkor jellemző folyamat, hogy az alacsony jövedelem és a magas rezsiköltségek miatt súlyos megélhetési gondokkal küzdő, szociálisan egyre lejjebb csúszó városi családok a takarékosság jegyében az otthont eladva olcsó vidéki házakba költöznek. Az igen gyakori forgatókönyv szerint ilyenkor módszeresen felélik a tartalékaikat: elsősorban az ingatlanok árának különbségét, majd az eladható ingóságokért kapott pénzt. Az ingázás, később a munkanélküliség miatt az életszínvonaluk idővel lesüllyed a hasonló helyzetű helyi családok nívójára.

Vagy az alá, mivel hiányoznak a helyi kapcsolataik, amelyek legalább részben ellensúlyoznák a falvakban gyengébb szociális intézményrendszert, és nincsenek meg a falusi élet fontos részét képező takarékoskodáshoz, például a konyhakert megműveléséhez szükséges ismereteik sem. Ide tartozik, hogy a főleg a vidéken élő szegény emberek közötti közmondásos összetartás csak addig működhet, amíg az egymás mellett élőknek kölcsönösen lehetőségében áll segíteni a másikon. Ez a szolidaritás azonban sajátos racionalitásra épül, és egy idő után gyengül vagy megszűnik, ha már nem maradt felajánlható erőforrás a szívességek ellentételezésére. A kényszerből vidékre költözők körében előfordulhat, hogy a kilátástalanságtól megrettenve visszaköltöznek a városba, csakhogy a korábbinál sokkal rosszabb körülmények közé, majd mindez újra kezdődhet elölről.

Hajléktalanság A tényleges hajléktalanná válást olykor még megelőzi a kvázi-hajléktalanság, amikor rengetegen élnek együtt nagyon kevéssé komfortos, vagy lakás céljára alkalmatlan ingatlanokban. Ezek az egészségtelen lakókörülmények már nem sokban különböznek a szabad ég alatti élettől: gyakran van hideg és sötét, nincs folyó víz, hiányoznak a pihenés, tanulás, a normális családi élet, az intimitás feltételei. Az elszegényedési lejtő legalsó gyűjtőkategóriája a hajléktalanság. A tartósan fedél nélküli, utolsó anyagi és szellemi tartalékaikat felélő, rendszeres jövedelemmel nem vagy csak alig rendelkező hajléktalan emberek többségének szociális értelemben már nincs sok vesztenivalója. Mivel szinte minden ellátórendszeren kívül élnek, ezért nehéz megbecsülni a számukat, de a kutatók 25 és 50 ezer közé teszik. Jellemzően munkanélküliek, a családjuk felbomlott vagy a kapcsolat megszakadt velük, nincstelenek, és a túlélésük szinte kizárólag idegenek jóindulatán illetve azon múlik, hogy mennyit sikerül igénybe venni a szűkös ellátási lehetőségek közül. A hajléktalanságból lefelé – főleg ha a téli hónapokban nem sikerül szállást találni – már csak a fizikai/pszichés állapot romlásának a stádiumaiban van különbség.

A hajléktalanok kilátástalan, személyiségromboló nyomorúságáig sokféle út és stáció vezet. A lakás elveszítése történhet viszonylag váratlanul, például egy rossz válás, a lakásmaffia, vagy elhatalmasodó szenvedélybetegség miatt, de a teljes lecsúszáshoz jellemzően az anyagi ellehetetlenülés, majd a család széthullása vezet: a lakhatási körülmények drámai romlásának egy pontján a gyermekvédelmi hatóság kiemeli a családból a kiskorúakat. Bár van, aki pont a gyerekek elveszítése vagy annak fenyegető közelsége hatására szedi össze magát, és próbál változtatni az életén, a hajléktalanná válók túlnyomó többsége alól gyakran e ponton csúszik ki végleg a talaj. Ilyenkor jellemzően felbomlanak a meglévő társadalmi szövedékek maradékai, tönkremegy a szülők közti kapcsolat, és egyre jellemzőbb állapot lesz a motivációvesztettség és a magány.

Amikor ugyanis az anyagi és szociális státusz, az ellátottság, illetve a családi viszonyok tükrében vizsgáljuk a szegények helyzetét, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a legijesztőbb perspektívát mégsem a család szétesése, a nélkülözés, a hajléktalanság, a legyengülés és a mindezek miatt végsőkig fokozódó kiszolgáltatottság jelenti. A szociális lecsúszás legborzasztóbb, végső következménye a méltóság, az önbecsülés és a remény fokozatos elveszítése, feladása.

Miklósi Gábor

Bangó Beatrix

A fiatal roma lány vágya, hogy tanárnak tanulhasson, de nem tud, mert dolgoznia kell.

A 24 éves nógrádmegyeri Bangó Beatrix nagyszülei a helyi ktsz-ben dolgoztak, míg azt a ’90-es évek elején el nem adták, akkor a cigány munkásokat elküldték. Édesapjának a salgótarjáni öblösüveggyárban volt állása 1997-ig, aztán az építőiparban dolgozott feketén, de mióta az egészsége megrendült, munkanélküli. Édesanyja kertészetben dolgozott, azóta önkormányzati közmunkákat végez. Öccse rendőrnek tanul, Beatrix és élelmiszerbolti eladó húga tartja el a most családot. A házat, ahol laknak,

a szülők építették 1982-ben. „Normális körülmények között élünk, de nagyon sok a rezsi, drága a fatüzelés, a víz. Kínaiból öltözködünk, de nyaralni nem tudunk elmenni. Néha Egerbe eljutunk, idén nyáron is voltunk egy napot.”

Beatrix pszichológiát és pedagógiát tanult a szécsényi gimnáziumban, de aztán nem tudott elhelyezkedni. Szeptembertől november közepéig egy roma képzési programban dolgozik mentorként, utána azonban nem tudja, hogyan tovább. „Szeretnék kikerülni ebből a közegből, például Budapestre, de miből béreljek lakást? Ezért most a cél egy salgótarjáni albérlet. Ha nem lenne a pénzhiány, főiskolára mennék, tanárképző szakra. Büszke vagyok arra, amit eddig elértem, és arra is, hogy roma vagyok.”

Bogdán Lajos

A fél tüdejét elvesztett beás cigány férfi otthonában 12-en laknak. Az ötgyermekes család szociális jövedelmekből tengődik.

Bogdán Lajos 40 éves, az Ormánság egyik kis zsákfalujában él (a község nevét kérésére nem közöljük). A beás cigány férfinak 5 gyermeke van, közülük kettő már nagykorú. Egy kétszobás, döngölt padlós, lepusztult házban együtt laknak a felesége egyik testvérének családjával, összesen tizenketten. Az eredetileg sellyei férfi élt már Komlón és Szigetváron is. A nagyszülei helybeliek voltak, a nagyapja és az édesapja is az építőiparban dolgozott, és gyakran csak hétvégére jártak haza.

A rendszerváltás után fokozatosan egyre kevésbé tudtak elhelyezkedni.

„Mi már innen sehová nem megyünk. Ide, a világ végére nem jön senki, csak az ilyen magunkfajta cigány, akinek nincs hová mennie.” Lajos fiatal korában egyesületben focizott, mint mondja, tehetséges volt, hívták is profinak, de aztán 19 évesen szerelmes lett, és otthon maradt. Rendes munkahelye csak 1993-ig volt, egy pécsi üzemben dolgozott betanított munkásként, aztán leépítették. Ha volt lehetőség, elment napszámba, de a környék az ország egyik legelmaradottabb régiója, és ritkán volt szerencséje.

„Mióta műtöttek, nem bírom a kemény munkát. Azóta mindig itthon vagyok, de ezt se bírtam, elkezdtem a faluban megszervezni a cigányokat. Úgyis ráérünk, hát seperjünk, takarítsunk kicsit, hogy legyen szebb az utca, mert hát szörnyű, ahogy kinéz. Meg hogy közösen vigyázzanak a gyerekekre az asszonyok, amíg a többiek bemennek Pécsre munkát keresni.”

Lajoséknak csak szociális jövedelmeik vannak, a feleségével és az öt gyerekkel havi mintegy 70-75 ezer forintból élnek. „Amikor a sógoréknak összedőlt a rossz gunyhója, idejöttek ők is. Pár éve az asszony egyszer azt mondta, hogy elege van ebből a csóróságból, menjünk be együtt Pécsre, mert ennél minden csak jobb lehet. Fogtuk a gyerekeket, beutaztunk. A harmadik éjszaka azt álmodtam, hogy megáll itt egy busz, és hívnak mindenkit dolgozni. Amikor felébredtem, mondtam, hogy jövünk haza.”

Monek Kálmán

A teherfuvarozó vállalkozóból hajléktalanná lett férfi több évnyi küzdés után leszokott az alkoholról, de négy forinttal a zsebében határozott életcélja van.

Monek Kálmán 49 éves hajléktalan, jelenleg a józsefvárosi Dobozi utcai szállóban lakik. Pápán született, majd Makón élt egészen 1997-ig, akkor Budapestre költözött. Édesanyja kereskedelmi dolgozó volt, édesapja a helyi Volán sofőrje. Kálmán egy építőipari szövetkezetnél volt anyagbeszerző, majd teherfuvarozó egyéni vállalkozó lett. Amikor a makói gyár, amelyikkel leszerződött, bezárt, Kálmán egzisztenciája megroppant. Kialakult pánikbetegsége mellett egyre súlyosabb alkoholproblémával küzdött. Eladta a teherautót, majd napszámosként dolgozott, ahol „még közelebb került” az alkoholhoz. Közben megromlott a viszonya a családjával, és elvált a feleségétől.

„Pesten sokkal több az álláslehetőség, abban reménykedtem, hogy sikerül munkát találnom. Nem így lett, de aztán négy évet töltöttem egy alkoholrehabilitációs intézetben, ahol meggyógyultam. Közben elvégeztem egy pékiskolát, és több pékségben is dolgoztam. Csak ez egy pörgős szakma, az új termékek fizikálisan nagy kézügyességet igényelnek, és én túl lassú voltam.” Amíg volt munkája, Kálmán albérletben lakott, utána átmeneti szálláson, éjszakai szállókon, végül az utcán.

Miután egy ismerőse segítségével nyáron három hónapig Biatorbágyon alkalmi kertészként dolgozott, sikerült annyi pénzt félretennie, hogy decemberig kifizette a Dobozi utcai szállás díját. Ha azonban addig nem talál munkát, mennie kell. „Most négy forintom van, ma még nem ettem semmit, de délben megyek vissza a Dobozira ebédelni, mert a díjban napi egy étkezés is benne van. Az álláskeresés a 22-es csapdája: vagy ebédelsz, vagy állást keresel. Az ingyenkonyhán reggel nyolctól sorba kell állni feliratkozni. Mire 10-re végez az ember, már nincs ideje bejönni a Dózsára állást keresni, mert fél 12-re mehet is vissza az ebédért.”

Kálmán 2005-ben elvégzett egy szociális gondozói és ápolási iskolát. Mint mondja, az ideális munka a számára az lenne, ha elmehetne egy idősek otthonába ápolónak.

„Vidékre is szívesen visszamennék egy ilyen munkáért. Ha az ember nem iszik, visszajön a tartása, mert mindennap bizonyít, hogy van visszaút az életbe. Megint tudok mosolyogni, hogy nem baj, ami most van, mert a lényeg, hogy ki szeretnék törni belőle.”

Franyó Borbála

A hallássérült könyvtárost csak négy órában alkalmazzák, mert „nem minden szempontból megfelelő.” Havi hatvanezerből próbál megélni.

Franyó Borbála 34 éves budapesti könyvtáros. Titkárnő édesanyja és tanár édesapja még gyerekkorában elvált. Egy szuterénlakásban nőtt fel a mamájával Kelenföldön. Tízéves korában derült ki, hogy gyógyszermellékhatás következtében 85 százalékos halláskárosodást szenvedett: készülék nélkül csak zörejeket hall, és szájról olvas. „Az általánosban még csak-csak voltak barátaim, de a gimiben, ahol már hordtam a hallókészüléket, nem. A tornacsapatba sem vettek be emiatt.”

Bori leginkább az információhiányra panaszkodik. „Az egész világ a hallókra van kitalálva, például jellemző, hogy egész nap csak egyetlen feliratozott híradó van a tévében.” A könyvtárban adatrögzítéssel foglalkozik, mivel az olvasószolgálatba a rossz hallása miatt nem akarják beosztani. Amikor pár éve a megszorítások miatt leépítések voltak, azonnal listára került, annak ellenére, hogy munka mellett levelezőn könyvtár szakos diplomát szerzett, amit nem minden kollegája mondhat el magáról. Bori máig sérelmezi, hogy először áthelyezési javaslattal elküldték egy másik könyvtárba, ahol aztán közölték vele, hogy köszönik, de „minden szempontból megfelelő” munkatársat keresnek. Végül kompromisszumként négy órában maradhatott a régi helyén, 60 ezer forintos fizetéssel. Azóta is hiába kéri, hogy helyezzék vissza főállásba.

Bori hitelre vett csepeli lakásában lakik, ám a törlesztés és a megélhetés a félállás miatt nagyon komoly nehézséget jelent a számára. „Nem veszek kólát, nem járok moziba, nem vásárolok ruhát, nem utazom. Minden pénz a lakásra megy. Pedig nagy szükségem lenne egy digitális hallókészülékre, de az legalább 160 ezer forint. Amit eddig elértem, azt annak köszönhetem, hogy nem hagytam magam. A saját életemről nem szoktam ábrándozni, mert túl nagy a csalódás veszélye. Amúgy hallássérülteknek segítenék lovasterápián részt venni.”

Elek Imre

A budai hegyekbe húzodott hajléktalan havi 10-20 ezret tesz félre az újrakezdésre.

Elek Imre 51 éves hajléktalan a budapesti fogaskerekű vasút egyik megállójában szokta magát esténként meghúzni. A szüleit nem ismeri, az egyetlen rokona a húga, de vele sem találkozott évek óta. Mindketten állami gondozottként nőttek fel Miskolcon. Imre szobafestő-mázolónak tanult, és 1991-ig a helyi IKV-nál dolgozott, utána pedig egy építőipari vállalkozó állandó embere lett.

Az élettársával 24 évig élt együtt, gyerekük nem volt. Egy konfliktus után Imre eljött a közös panellakásból. Albérletbe költözött, de egyre kevésbé tudott kijönni a fizetéséből, amiben saját elmondása szerint nagy szerepe volt a nyerőgépeknek is. „Csak azt a rengeteg pénzt akartam mindig visszaszedni belőle, amit beledobtam.”

Két évvel később elküldték a munkahelyéről, és hirtelen az utcán találta magát. Mivel nem akart ismerősökbe botlani, a fővárosba utazott. Imre kilenc éve él Pesten. Eleinte szállókon lakott, három éve azonban az utcán. „Elegem volt, hogy mindig mindent ellopnak, hogy mindenért sorba kell állni, tülekedni. Ennél már az is jobb, ha hideg van.” Imre jelenleg is dolgozik: két éve egy vágóhídra jár lapátolni. „Mindennap meg tudok fürdeni, és van egy szekrény, ahol a dolgaimat tarthatom. Az a szekrény most az otthonom. A főnök tudja, hogy csöves vagyok, de azt mondta, nem gond, amíg nincs velem baj. Hát baj, az nincs velem.” Reggel meg este az egész városon át kell utaznia, de nem bánja, mert utazás közben szereti nézni az embereket. Van egy jó hálózsákja és matraca, amit szívességből az egyik fedett kerti tárolóban tarthat.

Imrének van BKV-bérlete, szállásra viszont nem költ („itt lakok a hegyen, a gazdagok közt”), így havonta félre tud tenni 15-20 ezer forintot. „Arra gyűjtök, hogy emberként mehessek vissza Miskolcra, és ott újra kezdhessek valamihez. A páromnak már megbocsátottam, néha felhívom, beszélgetünk. A gépezéssel is leálltam, de néha beülök, nézem, ahogy forognak a gyümölcsök.”

Horváth Gyula

Az egri cigánysoron élő férfi egy éve munkanélküli. Havi hatvanezret kell fizetnie az uzsorásnak.

Horváth Gyula 34 éves, jelenleg munkanélküli. Egy középiskolás lánya és két ikerfia van. Az egri Béke-telep nevű cigánysor legelején, egy közepes állapotú téglaházban él a családjával. Korábban évekig a telep szívében laktak, egy szoba-konyhás vályogházban. Szülei korai válása után a nagyszülők nevelték a lakótelepen, őket tekinti a szüleinek. A nagyapja 45 éves koráig az építőiparban dolgozott, a szülők alkalmi munkákból éltek. A feleségével 16 éves kora óta jár együtt. „A mama azt mondta, hogy akkor költözzünk össze, ha el tudom tartani az asszonyt. Szerdán letettem az autófényező-mázoló szakmunkásvizsgát, pénteken összeköltöztünk, hétfőn már dolgoztam. Hét évig ott is maradtam.”

A harmadik gyerek megszületésekor több pénzre lett szükségük, ezért Gyula kitanulta a gipszkartonszerelést. Amikor megnyílt a környéken a logisztikai központ, sikerült bekerülnie. Itt is hét évig dolgozott, havi 320 órát, 220 forintos órabérért. A cég tavaly októberben megszűnt, ekkor fél évig csak a harmincvalahány ezer forintos munkanélküli segély maradt. A felesége minimálbéren van, a családi pótlék 40 ezer forint. Gyulának jelenleg sincs munkája, de tavasz óta esélyegyenlőségi szakembernek tanul egy állami képzés keretében, amiért 55 ezer forintos ösztöndíjat kap. Emellett alkalmi jelleggel tetoválni szokott. A képzés résztvevőinek csak a felét fogják alkalmazni, és Gyula nehéznek találja a tananyagot. „Ha nem sikerül, akkor passz, de mindenképpen szeretnék a segítő szakmában maradni.”

A féléves jövedelemkiesés miatt összesen 120 ezer forintot kellett kölcsönkérniük: azóta a család havi 60 ezer forintot fizet az uzsorásnak, és ez mindaddig így is marad, amíg a 120 ezres adósságot meg nem tudják adni. „Jön a hideg, de nem tudom, miből fogunk fűteni. Egy köbméter fa 13-15 ezer forint, az kábé két hétig elég. Tavaly elment vagy nyolc köbméter, mellette minden éghetővel fűtöttünk, deszkákkal, amit találtunk.”

„Két éve felkerestek a Szegénységellenes Hálózattól, hogy érintettként lenne-e kedvem Brüsszelbe utazni egy uniós találkozóra. Azóta aktívan részt veszek a Hálózat munkájában. Megalakítottuk a Béke-telep Rehabilitációjáért Egyesületet, van egy 10-12 fős erős mag, és mindenhol elmondjuk, hogy méltatlan Egerhez az itteni állapot, hogy nincs ivóvíz, út, csapadékelvezetés. A sikerhez először közösséget kell építeni a telepiekből, ami hosszú évek munkája. Családi napokat szervezünk, gyerekfellépéseket, ilyesmit. A kisebbségi önkormányzat nem jól működik, bennünk viszont egy ideje bíznak az emberek. Közben a városban is felfigyeltek az önszerveződésre, elkezdtek másként nézni ránk, amióta nem külön-külön, a segélyért kopogtatunk.”

Szvoboda Zoltánné

A kunszentmártoni asszony ápolásra szoruló gyermeke miatt nem tud teljes állást vállalni.

Szvoboda Zoltánné Irénke 49 éves, Kunszentmártonban él a családjával egy sorházi lakásban. A nagyszülők zsellérek voltak, az édesapja agrármérnök, aki később a helyi téesz vezetője lett. Az édesanyja háztartásbeli volt, majd szőrmekikészítőként ő lett a családfenntartó, amíg a férje tanult. Irénke Kunszentmártonban nőtt fel, ott járt gimnáziumba, de a tervezett főiskola helyett inkább férjhez ment. A férje molnár, akit az új malom megépítése után a 90-es évek közepén elbocsátottak. Hosszú munkanélküliséget követően éjjeliőrként helyezkedett el, jelenleg minimálbéren árukiadó. Irénke áruházi eladóként dolgozott. Négy gyerekük van – ketten már nagykorúak –, egyikük hiperaktív, aki tartós gondozásra szorul, ezért Irénke a születése óta nem tud nyolc órában elhelyezkedni.

„Nagyon nehéz kijönni, évek óta nincs tartalékunk. Sokan élnek így, ez egy mezőgazdasági település, de kevés a munka. 2002-ig volt saját fóliasátrunk, apukámtól kaptuk. Nem voltunk hitelképesek, így csak személyi kölcsönt tudtunk felvenni 47 százalékos kamatra, aztán abbahagytuk, amikor a kártevők miatt ráfizettünk. Azóta alkalmi munkák vannak, például virágkötészet, szombat-vasárnap pedig eladóként dolgozom egy zöldségboltban. Ebből nem lehet megélni. Most két hónapig 42 ezer forintot keresek az Országos Foglalkoztatási Alap programjának keretében, egy munkanélkülieket segítő szolgálatnál dolgozom. Vigyázunk a gyerekekre, betegekre, hogy a szülők el tudjanak menni munkát keresni. Hogy aztán mi lesz, azt nem tudom.”

Irénkééknek a külső körülmények mellett főleg a hiperaktív kisfiú ellátása miatti munkakiesés illetve egy másik városban kollégiumban lakó lányuk iskoláztatásával, ingázásával kapcsolatos költségek jelentenek nagy terhet: „Annyira nincs pénze, hogy ha beteg lesz, haza kell utaznia, hogy itt ápoljuk.” Irénke szeretne a civil szférában maradni. Korábban asszisztensként dolgozott egy ideig egy nonprofit szervezetnél, jelenleg pedig érintettként tagja a Szegénységellenes Hálózatnak, amellyel már kétszer járt Brüsszelben. „Nem vagyunk elkeseredve, de sok munka és kitartás kell, hogy ne süllyedjünk lejjebb.”

Rézműves Gyula

A Debrecen mellett élő roma férfi örül, ha egész évi mezőgazdasági munkájából 50-100 ezer forint haszon származik.

Rézműves Gyula 36 éves. A család Bagamérre valósi, de a szülők a 70-es években Debrecenbe költöztek, majd 90-ben vissza. Gyula egyike azon kevés romáknak, akik tormatermesztésre földet bérelnek. A 600 négyszögöles telken az egész éves munka után a torma utáni bevétel körülbelül egynegyede, 50-100 ezer forint haszon marad, a termés minőségétől és a felvásárlási ártól függően. A feleségével és a két kislánnyal havonta 80 ezer forintból élnek.

„A harmadikat nem mertük bevállalni, még a másodikon is sokat gondolkoztunk, mert mi van, ha ezt a két kislányt se tudjuk kitaníttatni – mondja Gyula, aki szerint ha az ember nem tudja támogatni, nem szabad sok gyereket vállalni: „Olyan ez, mint a ringlispíl, sose jutnak a sok gyerekkel előre, csak a saját sorsukat rontják el vele.” Mint mondja, szívesen járna Debrecenbe dolgozni, de mivel a munkaadók a bérletet nem fizetik, és este amúgy sincs busz, a felmerülő három műszakos munkákat nem tudja elvállalni. „Muszáj volt belevágni a földbérletbe, valamit csinálni kell, nem élhetünk csak úgy bele a nagyvilágba. Ha minden évben visszajön, amit beletettünk, már megéri.”  Gyula el-eljár napszámba is, de amióta a hatóság olykor még helikopterről is folytat ellenőrzéseket, a gazdák gyakran ragaszkodnak a cselédkönyvhöz. „Én is kiváltottam, de ha beragasztják a jegyet, akkor nem jár a munkanélküli segély, és úgy már nem éri meg. Így titokban, a kertek alatt szoktunk eljárkálni, nehogy az önkormányzatnál lássák.”

Gyulát az tenné elégedetté, ha meglenne a mindennapi kenyér, és a család egészséges lenne, mert a megerőltető munkától neki gerincsérve van, a felesége pedig vesebeteg. „Biztosabb jövőt szeretnék a gyerekeknek, hogy nagyobb kényelemben nőhessenek fel. Nemrég vettük a házat szocpolra, ahhoz szeretnék fürdőszobát toldani, de az 150-200 ezer forint. Addig lavórban fürdünk. De aki tiszta akar lenni, annak a lavór is elég.”

Benyó Antalné

A józsefvárosi szoba-konyhás bérlakásban négy gyermekével és élettársával élő hölgy alig 80 ezer forintot próbál meg úgy beosztani, hogy ne kapcsolják ki a gázt.

Benyó Antalné Margit 43 éves, a józsefvárosi Magdolna-negyedben lakik. A fővárosba 12 éve, Ózdról költöztek három gyerekkel, pár évvel azután, hogy a kohászat leállása miatt a férje munkahelye megszűnt. Tőle időközben elvált, öt éve él jelenlegi élettársával és összesen négy gyermekével egy udvari, földszinti szobakonyhás bérlakásban. A család eleinte rokonoknál húzta meg magát, később önkényes lakásfoglalással szereztek hajlékot: kibontották egy üresen álló kőbányai lakás befalazott ajtaját. Három év után kilakoltatták őket, akkor másfél évig egy garázsban laktak Csepelen. Ezután egy bontásra ítélt ház következett a külső Ferencvárosban, majd egy újabb önkényes foglalás, ezúttal a nyolcadikban. 2001-ben sikerült szociális bérlakáshoz jutniuk.

A család 78 ezer forint, zömmel szociális jövedelemből él. „A ruhákat a Vöröskereszttől kapjuk, a gyerekek sírnak is, hogy nem olyat szeretnének, de mit csináljak, ha jobbra nem telik. Ebéd az ingyenkonyháról van. A gáz meg az áram nagyon drága, nekünk meg nincs rendes munkánk. Az uram le van százalékolva, de ha tud, eljár reggelente a piacra segíteni pakolni, én meg takarítani járok, így is alig élünk meg. De még amikor a garázsban laktunk, és vaskályhában szeméttel fűtöttünk, a gyerekeket akkor is mindennap elküldtem az iskolába, és mindig ott voltunk misén a templomban. Tudtam, hogy a Jóisten segíteni fog, és nem szabad feladni a reményt, és úgy is lett.

A kisfiam a nyáron volt a Balatonnál táborban, nagyon hálás vagyok mindenkinek, hogy elvitték, mert nekünk arra sose lett volna pénzünk. Most azért imádkozom, hogy ki ne kapcsolják a gázt, nehogy visszajussunk az utcára.”

Bakó Józsefné

Fürdőszoba nélkül él 6 kiskorú gyermekével és élettársával a magát „földet turkáló paraszt cigánynak” tituláló asszony.

Bakó Józsefné Magdi 41 éves. A szülei debreceni gyári munkások voltak, és ő is a városban született. 1996-ban költözött a román határ melletti Bagamérra, miután elvált a férjétől, akivel hat közös gyereke van, köztük két nagykorú, a legidősebb 23 éves. A mostani élettársától még két gyerek született, a kisebbik fiú most ötéves. A nyolc osztályt végzett Magdi korábban Debrecenben dolgozott a húsiparban, azóta folyamatosan „anyaságin” van. „Leadtuk a tanácsi házat, mert nem bírtam fizetni a rezsit, egyedül voltam a hat gyerek mellett. Kaptunk érte 900 ezer forintot, abból vettünk házat itt Bagaméren.” A családi pótlékból, gyesből, az élettárs 23 ezer forintos munkanélküli járadékából összesen havi 98 ezer forint jön össze, ehhez adódik hozzá a napszámos kereset.

Szezonban a tormázással Magdiék napi 4-5 ezer forintot keresnek, de általában csak egy-másfél hétnyi munka jut. Ha épp nincs dolog a földeken a helyi különlegességnek számító tormával, a napszám is alacsonyabb. Magdiék évek óta ugyanahhoz a gazdához járnak tormázni, mert a jó kapcsolat fontos, és csak ha ott már nincs munka, próbálnak másnál is elhelyezkedni. Nagyritkán közmunka is adódik. „Ha van lehetőség, mindig megyünk. Muszáj, mert ennyi gyerek mellett semmi pénz nem elég.” Az egyszobás házukban van víz és villany, de fürdőszoba nincs: egy műanyag kádban mosakodnak valamennyien.

„Jó lenne megvenni a márkás cipőt, játékot a gyerekeknek, amit látnak az iskolában a többieknél, de hát nincs rá pénz. Nem tudunk félretenni. Tüzelőt már szedtünk az erdőn, de azért is fizetni kell az erdészetnek. Egy télre a fa 30-40 ezerbe kerül. A tormázás kemény munka, az idegeim nem jók, gyomorfekélyem is van, és a nyakam el van meszesedve. De az ember nem hagyhatja el magát, muszáj a gyerekeket normálisan felnevelni, ha nehezen is, de adni nekik valamit. Hogy ne legyenek csavargók, tekergők. Hogy legyen belőlük valami, nem a földet turkáló paraszt cigány, mint mi.”