Bármekkora értetlenséget is szült a Fidesz azon kijelentése, hogy az adótörvények egyes elemeinek kétharmados törvénybe iktatásával évtizedekre előre próbálja kormányok kezét megkötni és a gazdasági kormányzás lehetőségét radikálisan beszűkíteni, a folyamatban lévő szakmai egyeztetésekből úgy tűnik, ez a szándék továbbra is fennáll. Márpedig amikor a jelenlegi kormány maga is szinte hetente módosítja adókoncepcióját és a tervbe vett változások irányát, s ötleteivel ráadásul a szakmai kritikák özönét vonja magára, logikus lenne elgondolkodni a felvetés ellentmondásain.

Nyilvánvaló először is, hogy az adópolitika általában is a gazdasági kormányzás legáltalánosabb eszköze, amelyben az egyes pártok választási alternatívát igyekeznek egymással szemben kínálni, ennek bármiféle korlátozása tehát szükségszerűen a valós választási alternatívák elsorvasztásához vezet. Ráadásul az adóügyi kormányzás célja ideális esetben nem puszta bevételgyűjtés, hiszen a közterhek elosztásának rendszere, az egyes célzott terhek és kedvezmények összessége egyben az általános gazdaságirányítás leghatékonyabb és leggyakrabban alkalmazott eszköze is. Válság idején különösen láthatóvá válik, hogy az adószabályozás módosítása, szerencsés esetben fejlesztése vagy javítása a változó körülményekhez való igazodás, az alkalmazkodás leghatékonyabb eszköze, ráadásul erre az alkalmazkodásra más és más okból, de lényegében válságtól függetlenül is szükség lehet. Egy egyszerű parlamenti többséggel rendelkező kormány adópolitikai eszköztárának bekorlátozása automatikusan olyan helyzet teremt, amikor az aktuális kabinet nem tudja adójogi intézkedésekkel céljait végrehajtani vagy akár csak a váratlan és változó körülményekhez alkalmazkodni, amely viszont szükségszerűen és radikálisan csökkenti a pénzügyi stabilitást és egyensúlyt, illetve annak megtartásához igénybe vehető eszközök körét, és ezzel megnöveli az országkockázatot, valamint lényegében az egész ország kiszolgáltatottságát. Egy kétharmados törvénnyel korlátozott adópolitikának talán ez lenne a leggyorsabban jelentkező és leglátványosabb, ha nem az egyetlen eredménye.

Ráadásul a jelenlegi, illetve 2012-re és 2013-ra tervezett adórendszerünk jellemzői minden megfogalmazott és józan vagy józannak tekinthető kormányzati célkitűzéssel ütköznek, annak tehát bármilyen elemét sarkalatos törvényben rögzíteni már önmagában is nyilvánvaló hiba lenne. Az elmúlt másfél évben az adóterhelés egy összességében relatíve arányos rendszer irányából egy szélsőségesen aránytalan irányába halad, az egyszerűség helyett továbbra is egyre inkább a bonyolultság jellegét ölti, az adónemek és a kisadók száma 2010 nyara óta újra növekszik, az adómegállapítás szabályai egyre bonyolultabbak és kiszámíthatatlanabbak, a változások alig tervezhetőek, ráadásul sokszor visszamenőleges hatályúak. Emellett a kialakult, vagy kialakulóban lévő adórendszer nem serkenti, hanem gátolja a foglalkoztatást, a beruházásokat, a vállalkozások munkaerőköltségét nem csökkenti, hanem növeli, miközben a feketegazdaságot nem visszaszorítja, hanem adójogi kiskapuk újranyitásával és minimálbér melletti foglalkoztatás burkolt támogatásával tovább táplálja. Az aktuális adópolitika tehát láthatóan nem sikertörténet, hanem tűzoltási akciók és hibás stratégiai meggondolások által sújtott műveleti terület, így végképp felmerül, mi haszna lehet egy olyan adóügyi sarkalatos törvénynek, amely ezen hibák és hiányosságok meglétét és mértékét tartósan rögzíti és ezzel is csak tovább hangsúlyozza.

Ahogy persze sok intézkedés magyarázata és az aktuális és racionális összefüggéseket háttérbe szorító rejtett politikai motivációja a múltban gyökerezik, könnyen lehet, hogy ebben az esetben is ez fedi el a logikus ellenérveket. Akár az is feltételezhető ugyanis, hogy az adópolitika korlátozása iránti vágy megint csak a 2006-os választási küzdelem kudarcélményei hatására fogalmazódott meg. Kétségtelen persze, hogy amit akkor a szocialista oldal a már előre is csak imitált ötéves adócsökkentéssel és egyéb, az adóügyi eszközöket alkalmazó kampányfogásokkal tett, az utólag is megengedhetetlennek tűnik. Politikai sértettség vagy revansvágy de még korábbi választások tapasztalatából vett taktikázás sem írhatja azonban felül a gazdasági ésszerűséget és nem szolgálhat indokul a gazdaságpolitika, sőt az egész ország kiszolgáltatottságának és tehetetlenségének a mesterséges megnövelésére.

Oszkó Péter

(Valamivel rövidebb változatban megjelent a Világgazdaság 2011. október 12-i számában)