Egyetemi városka lakosaként, de szülőként is bevonódtam az óvodai és iskolai közösségekbe, ahol módomban állt megfigyelni azt a – magyar szemmel a bőség közepette szokatlannak tűnő – hozzáállást, amelyről eleinte azt hittem: takarékosság. Ma már tudom, hogy egy sokkal magasabb szintű erényből, a mértékletességből kaptam élő, ideológiamentes bemutatót.
Nem a weberi „evilági aszkézis” megvalósulását figyelhettem meg az odakint töltött öt esztendő alatt: inkább szabályok, szokások, rítusok működését, melyek hosszú távon jobbítanak az életünkön.
Keynes a „nyomorultak erényének” hívja a mértékletességet, holott bizonyára nincs igaza: csak az tud beosztani, akinek van – volt – miből. Németországi tartózkodásom elején csak az apróságok tűntek fel: például sokkal több vidám folt tarkítja a gyerekek játszóruháinak térdét, könyökét, mint nálunk – az asszonyok, amíg lehet, meghosszabbítják a focizásra, mászókázásra szánt ruhadarabok élettartamát. Ízlésesen, kreatívan, de eltökélten: akkor is, ha lenne miből újat venni. Tudatosan kerülik az eldobható vagy az egyszer használatos termékek (például az egyszer használatos műanyag dobozok, papírabroszok stb.) vásárlását.
Szokatlan volt az is, amikor színházban járva észrevettem, hogy a nézők közül többen a szünetben előcsomagolják süteményeiket, előveszik otthonról hozott frissítőiket, és nem átallanak a büfétől néhány lépésre fogyasztani a „hazaiból”. Hozzáteszem, nem is szólt rájuk senki, hogy ez szigorúan tilos.
A világ egyik legtermészetesebb dolga az is, hogy születésnapi zsúrra az ember nemcsak magával vitt finomsággal könnyít a háziak terhén, de a gyerekek a legnagyobb lelki nyugalommal ajándékozzák egymásnak használt vagy megunt játékaikat, akár azt, amelyikkel hetekkel vagy hónapokkal azelőtt már együtt játszottak. Ha vesznek is ajándékot, sokkal kisebb értékű dolgokkal lepik meg egymást, mint mi, és megelőzően – meglepetés ide vagy oda – telefonon vagy személyesen érdeklődnek, mire is lenne szükség, minek örülne az ünnepelt.
Mindennaposak a technikák, melyek egy-két generációval ezelőtt még nálunk is bevett szokások voltak, a tehetősebbek között is: a vaj csomagolópapírja kiválóan alkalmas a tepsi kikenésére, teafiltert pedig a kannába lógatunk, nem a csészébe, így is áthatja a forrázatot az aroma. Kevesebb fogkrémet nyom a kefére a német, kisebb adag sampont fogyaszt egy hajmosásnál, hiszen az is éppen elegendő a célra – s már az óvodásra rászól, ha az a fogmosó pohár használata helyett a vizet folyatja.
Az iskolában használt tankönyveket kapnak a gyerekek, s csak annak kell újat vennie, akinél valamelyik darab tönkremegy – így kellett nekünk pótolni egy huszonkét éves énekkönyvet, amit a lányom leöntött teával. Ennek a szokásnak sokféle hatása van az egyéni és a közösségi magatartásra egyaránt: aki rákényszerül arra, hogy egy bizonyos dologra vigyázzon, az meg fogja tanulni, hogy másra is lehet – a saját és a közös értékekre is. Az óvás, az odafigyelés kihat egyik tárgyról a másikra, a tornaterem felszerelésétől a játszótérig.
Mindez átsugárzik az irodai, szervezeti magatartásra is: a közösből sem pazarolnak olyan könnyedén. Gondosan kiválasztott helyeken és nagy tételben veszik az irodaszereket, energiatakarékos égőket használnak, és így tovább. Télen meleg kardigánt hord az ember a szobában is, és ezért egy kicsit letekerhet a fűtésen. Büfépénz helyett kiadós tízórait csomagol a gyereknek, annál is inkább, mert így maga tudja kontrollálni az étel minőségét.
A szőrszálhasogató német rászánja az időt, hogy utánaszámoljon a blokknak, s szól a hiányért is, a többletért is. Inkább kevesebb ételt vesz, az asztalnál is, de kevesebbet is dob ki. A gyümölcslevet legalább feles hígításban issza, csap- vagy ásványvízzel. Ha beül valakivel egy kávéra vagy egy sörre, akkor másfél-két órát is el tud beszélgetni úgy, hogy valóban csak egyetlen italt rendel, és nem érzi úgy, ha üres a pohara, hogy feltétlenül kérnie kell a követező kört. Milyen sokat mulattunk ezen eleinte, hogy a németnek egy sör valóban egy korsónyit és körülbelül másfél órányit jelent, határozottan elválasztja a szociális terében ezt az alkalmat az estébe, éjszakába nyúló társasági italozástól! A számla rendezése pedig nem kínos aktus, latolgatás, hogy ezúttal vajon ki állja a költségeket, hanem magától értetődő, kölcsönösen kifizetődő lezárása a kávéházban, étteremben töltött együttlétnek.
A mértékletesség dicséreteként Kálvin János egyformán elítélte a mértéktelenséget (a tékozlást, a torkosságot, a hivalkodást, a pazarlást stb.) és a szűkölködést is. Ez az egyensúly a mértékletesség meghatározó vonása: nem fukarságról vagy kuporgatásról, hanem bizonyos értelemben megtakarításról és – a jövőbe való – befektetésről van szó. Legfontosabb haszna a követhető példa: ha a gyerekek azt látják, hogy szüleik vigyáznak a dolgokra, maguk is beépítik ezt a mintázatot majd felnőtt mindennapjaikba.
Kevesebbet költenek? Nem hinném. Többet osztanak be, mert volt idejük a sok évszázados gazdagságban kidolgozni a beosztó technikák átörökítését, az egyéni, a családi és a közösségi mértékletességet. Az ellentmondás csak látszólagos: „A mértékletesség minden időben erény, de annál nagyobb szükség van rá, minél jobb idők járnak.” (André Comte-Sponville) A közösségi mértékletesség sokféleképpen nyilvánulhat meg: figyelik egymást, és szólnak is: nemcsak magukat, egymást is „felügyelve”. Nem sikk a presztízsköltekezés: akár abba is beleszólnak (finoman, udvariasan, és mindig nyilvánosan: szülői értekezleten), hogy mennyi legyen a másik gyerek zsebpénze, nehogy ez különbségeket szítson egy osztályon belül. A modern mértékletesség nem a csábításnak való ellenállás, hanem egy új közösségi létformában való részvétel lehetősége is.
Az ellentmondást egyébként már Arisztotelész feloldotta annak idején a Nikomakhoszi etikában: „…A mértéktelen ember mindig a kellemes dolgokra vágyakozik, vagy a legkellemesebbekre; folyton űzi-hajtja a vágy, úgyannyira, hogy minden egyébnél inkább választja a kellemes dolgokat; ezért aztán egyaránt fájdalmat érez: akkor is, ha elesik attól, amit elérni szeretne, s akkor is, amikor vágyakozik… a mértékletes ember … ellenben annak az elérésére, ami, ha élvezettel jár is, de használ az egészségnek, vagy szükséges ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, mindig törekszik, csak éppen módjával, azaz úgy, ahogy kell; keresi a többi élvezeteket is, ha az egészségnek nem állnak útjában, vagy ha nincsenek ellentétben az erkölcsi széppel, s nem haladják meg vagyoni helyzetét…” (Szabó Miklós fordítása)
Tudatosítják és gyakran szóvá is teszik a vesztfáliaiak, családi, informális társasági körökben, de nyilvánosan is, hogy a mértékletesség ma nem elsősorban erkölcsi, hanem ökológiai kérdés is. A huszonegyedik század elején már az is előfordult, egy-egy erdei pikniken vagy közös túrán, hogy a csoport tagjai figyelmeztetik egymást: manipulálható fogyasztók vagyunk, ne dőljünk be a kereskedelmi vagy politikai meggyőzésnek. A közösből spórolunk azzal, ha nem fogyasztunk feleslegesen, hanem beérjük annyival, amennyire szükségünk van: unokáinknak hagyunk mindabból, amit nem pazarlunk el.
Ma sok magyar ember, ha több pénzre tesz szert, többet is kezd hirtelen költeni: jövedelmének növekedésével egyenes arányosságban felejti, hagyja el a beosztás technikáit. A beosztás és a mértékletesség megvalósítása azt jelenti, hogy kevesebbet fogyasztunk, mint amennyit megengedhetünk magunknak. Kétségtelen, hogy a pazarlással lehet hivalkodni: láttatható és mutogatható, míg a mértékletesség nem. Sőt, a takarékosság, a beosztás bizonyos értelemben már akár lázadásnak is számíthat korunk uralkodó fogyasztói ideológiájával szemben, csakúgy, mint ahogy tartós párkapcsolatban is extremitásnak minősülhet a hűség.
A szerző kommunikációs szakértő, az ELTE BTK Informatikai Intézetének oktatója.
|
Kommentáld!