Ferge  Zsuzsa hevenyészett jegyzete Angelus Róbert  születésnapjára<!--[if !supportFootnotes]-->[1]

Régóta, a hetvenes években végzett iskolakutatásaink óta foglalkoztat a verseny problémája. Akkor, azaz jóval a kapitalizmus és piaci verseny visszatérte előtt vált számomra világossá, hogy az iskolai életet sokféle verseny szövi át, amelyek következményei gyakorta riasztók. Az iskolai verseny káros és torzító lehet, kizárhatja az együttműködést, szembeállíthat egymással gyerekeket, osztályokat, iskolákat, és végül örökké vesztes, frusztrált gyerekeket „termel”. Ez nem szükségszerű – nem kis mértékben a pedagógustól és az iskola szellemiségétől függött, hogy hogyan értelmezték a versenyt, meg hogy hogyan kombinálták a közösségiséggel, az együttműködéssel.  A probléma jobb megértése érdekében ki is dolgoztam egy „tipológiát”, amelyet itt röviden reprodukálok (Ferge-Gazsó, 1980). Úgy láttam, hogy többféle versenytípust érdemes megkülönböztetni a tétektől és a sikeres részvételi esélyektől függően. A tét lehet átmeneti és jelentéktelen, mint a homo ludens “öncélúan” játékos versengéseiben, és lehet a létet, az egzisztenciális feltételeket súlyosan és tartósan meghatározó, mint a  munkaerőpiaci versenyben.  A részvételi esélyek említése arra utal, hogy egyáltalán ki léphet be a versenybe, és hogy a versenybe belépők milyen eséllyel számíthatnak versenyben maradásra. A versenyek  ilyen sajátosságai alapján  különböztettem meg a kiszorító, a rangsoroló és az önfejlesztő versenyt.

A kiszorító versenyben a nyerő helyek száma korlátozott. Noha nincs valamilyen előre meghatározott teljesítendő szint, mert az a versenyzőktől függ, nem lehet mindenki győztes. Épp ezért a győzelem szükségképpen mások versenyből való teljes kiszorulását jelenti. Az ilyen versenyben a csúcsra igyekvő egyéni teljesítménye a döntő. Nem támaszkodhat szolidaritásra, sem másokkal való együttműködésre, mert ez saját esélyeit rontaná. Ennyiben ez a verseny erőteljesen szegmentál is (elkülönítve nyerőket és vesztőket), dezintegrál is (gyakorlatilag mindenki mindenkivel szembekerül).  Kemény pszichológiai feltételei vannak annak, hogy az egyén a versenyben elinduljon: a magabiztosság, a győzni akarás, bizonyos kíméletlenség, amelynek révén az egyén, ha nem is érez kárörömöt, de érzéketlen a vesztővel szemben. Aki a vesztest sajnálja, az saját győzni akarását gyöngíti.

A rangsoroló, szűrő versenyben a díjazható helyek száma (átvitt értelemben: az erőforrások mértéke) nem korlátozott: akik eleget tesznek valamilyen előre meghatározott szintnek, kritériumnak, azok mind nyertesek lehetnek. (Pl. sikeresen leérettségizhetnek, vagy autóvezetői jogosítványt szerezhetnek.) Így az egyik sikerének nem feltétele a másik kudarca, azaz ez a verseny nem (vagy nem a kiszorító verseny élességével) állítja szembe a résztvevőket. Bizonyos pszichológiai előfeltételek persze itt is vannak. Az egyénnek nem kell azt hinnie, hogy másoknál jobb, de azt hinnie kell, hogy ő maga jó, azaz valamennyi magabiztosságra már az elinduláshoz szükség van. Ezért általában az ilyen versenyen sem indul el mindenki.

Mind a két versenyben a nyerők és vesztők között hierarchia is keletkezik, amelyet belülről tovább árnyalhat, ha első, második, stb. helyezettek is vannak. Ezzel egyfajta meritokráciát hoz létre - amely meritokrácia érdemei azonban nem feltétlenül csak a verseny explicit célja szerinti érdemet mérik, hanem attól is függnek (például épp a kiszorító verseny esetében), hogy az egyén mennyire tud önző vagy kíméletlen lenni. Éppen ezért csak ódzkodva használom a bármely területen nyertesekre az “elit” kifejezést. (Az idézőjel utal arra, hogy az elit kifejezést nem kedvelem, etimológiailag a „kiválasztottakat” jelenti, szociológiai tartalma zavaros.)

Az egyén önmagával való versenye saját képességeinek folytonos fejlesztését, teljesítményének növelését jelenti. A pszichológiai késztetés lehet az egyén önmagával szembeni igényessége, ám általában mások elismerése, dicsérete is elégséges ösztönzés. A modern pedagógia széles körben használt elve vagy módszere. A versenyben való részvételnek csak annyi a feltétele, hogy a célt – valamilyen képesség fejlesztését - az egyén értelmes célként fogadja el. Ha a szó szoros értelmében vesszük az önmagunkkal való versenyt, akkor feltétel lehet az olyan önismeret, amelynek segítségével az egyén mércét tud szabni önmagának. Valójában azonban, József Attilával szólva, “hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. Azaz szinte mindenkinek szüksége van a másikra akár csak ahhoz is, hogy önmagát megismerje, s talán mindegyikünknek szüksége van, ha nem is anyagi vagy csillogó sikerre, de a másik, a közösség megerősítésére. Ez a verseny - noha mindenki indulhat benne, noha nem szelektál és nem hierarchizál - a legjobb ismert eszköz az egyéni képességek egyéniesített fejlesztésére. A sikeres önfejlesztés - a másikra utaltságunk miatt - föltételezi a közösséghez való kapcsolódást, és általában segíti, könnyíti az együttműködést.

20-30 évvel ezelőtt nagyjából eddig jutottam. Akkor ez marginális ügynek látszott. Mára azonban központi jelentőségűvé vált. Időközben visszatért a kapitalizmus, amelynek lényegét – és erről piachívők és kételkedők között többnyire nincs vita – a magántulajdon, a piac és a profit jelentik, működésének hajtóerejét pedig a piaci verseny. Ez a verseny minden szinten érvényesül, globálisan és lokálisan, országok, cégek és egyének között. Nyilvánvalóan kiszorító versenyről van szó. Ennek áldozatai lehetnek óriási régiók (mint a szub-szaharai Afrika), országok, térségek, közösségek, egyének. A következmények sorában mindig ott van a leszakadás, a kirekesztődés, a peremre sodródás, a létfeltételek veszélybe kerülése.

A magyar kapitalizmus első 5 éve legalább másfél millió embert szorított ki abból a lehetőségből, hogy az új feltételek között tisztes megélhetéshez jusson. Az első éveket követő évtized a veszteségeket nem enyhítette, a kirekesztési folyamatokat felerősítette. Egyetlen újabb hazai példát had idézzek a kirekesztési folyamat illusztrálásra. A KSH 2008-ban tett közzé egy új, a társadalmi fejlődést bemutató indikátor-rendszert. Az egyik fontos mutató a csecsemőhalandóság, amelynek tekintetében Magyarország 10 évvel ezelőttig igen rossz nemzetközi helyen állt. Komoly erőfeszítések történtek – a helyzet sokat javult. A társadalmi szakadékok növekedése miatt azonban a hatás differenciált. Társadalmi csoportonként nincs adat, de a régiók szerinti különbségekben ezek is kifejeződnek. A csecsemőhalandóság esetében azt látjuk, hogy miközben országos szinten és a jó helyzetű régiókban nagyon jelentős a javulás, az ország legszegényebb régiójában megdöbbentő módon a helyzet romlott.