Hír: „A szegénységet nem lehet „meggyógyítani”, mivel nem a kapitalizmus betegségének tünete.

Szeretettel köszöntelek a Célkeresztben - MONDJ IGAZAT közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 547 fő
  • Képek - 264 db
  • Videók - 544 db
  • Blogbejegyzések - 664 db
  • Fórumtémák - 12 db
  • Linkek - 202 db

Üdvözlettel,

Célkeresztben - MONDJ IGAZAT vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Célkeresztben - MONDJ IGAZAT közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 547 fő
  • Képek - 264 db
  • Videók - 544 db
  • Blogbejegyzések - 664 db
  • Fórumtémák - 12 db
  • Linkek - 202 db

Üdvözlettel,

Célkeresztben - MONDJ IGAZAT vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Célkeresztben - MONDJ IGAZAT közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 547 fő
  • Képek - 264 db
  • Videók - 544 db
  • Blogbejegyzések - 664 db
  • Fórumtémák - 12 db
  • Linkek - 202 db

Üdvözlettel,

Célkeresztben - MONDJ IGAZAT vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Célkeresztben - MONDJ IGAZAT közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 547 fő
  • Képek - 264 db
  • Videók - 544 db
  • Blogbejegyzések - 664 db
  • Fórumtémák - 12 db
  • Linkek - 202 db

Üdvözlettel,

Célkeresztben - MONDJ IGAZAT vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Forrás:A szegénység új kockázatának kommunikációelméleti megközelítése

http://www.youthmedia.hu/media/96729-a-szeg-nys-g-j-kock-zat-nak-kommunik-ci-elm-leti-megk-zel-t-se 

A szegénység „új kockázatának” kommunikációelméleti megközelítése„A szegénységet nem lehet „meggyógyítani”, mivel nem a kapitalizmus betegségének tünete.
 Éppen ellenkezőleg: erőteljes jó egészségének bizonyítéka.”

Jeremy Seabrook[1] A globális társadalom az új szegények társadalma is. Mai világunkban a társadalmi kirekesztettség általánosan elfogadott és mindennapos dologgá vált, társadalmi valóságunk részeként magától értetődőnek tartjuk. Mégis a szegénységgel való szembesülés mindnyájunkban kellemetlen érzéseket kelt, a szegényektől való idegenkedésünk megmagyarázhatatlan szorongásként objektiválódik. Ezt az ellentmondást igyekszem feloldani, vagy legalábbis megmagyarázni jelen kommunikációelméleti elemzésemben.A kockázat újszerűségének vizsgálata az új szegénység puszta bemutatása helyett több szempontból is indokoltnak tűnik. Egyrészt kommunikációelméleti szempontból sokkal érdekesebb a kockázat – mint folyamat, és mint átmenet – vizsgálata magánál a végeredménynél. Másrészt az új szegénység fogalma nehezen körülhatárolható, és a szakirodalom is többféle meghatározását ismeri. Andorkánál az új szegénység egyszerűen az alulfoglalkoztatottságot jelenti,[2] míg például a Csepeli-féle elemzés egyfajta digitális szegénységről beszél, melyet az infokommunikációs eszközök deprivációja határoz meg.[3] A szegénység, mint kommunikációelméleti probléma, – mint azt látni fogjuk - részben egyesíti a fenti két meghatározást, a mobilitás kilátástalanságára fektetve a hangsúlyt.A kommunikációelméleti megközelítés abból az alapfeltevésből indul ki, hogy a globalizációról, és a globális szegénységről alkotott tudásunk társadalmilag konstruált, az e konstrukcióhoz való viszonyunk pedig társadalmilag strukturált. Az elemzés első részében ezt a társadalmi struktúrát mutatom be, majd rátérek a különböző rétegek közötti sajátos kommunikációs viszonyok és stratégiák ismertetésére és értelmezésére. Végül egy megoldási kísérlet lehetőségét kínálom fel, egyben felvázolom a kommunikációelméleti megközelítés helyét is e kísérletben, ily módón igazolva írásom – és minden hasonló tárgyú írás – gyakorlati létjogosultságát. A „nagy világrendetlenség” és társadalmaMai globális világunk nagyrészt ellentmondásokra és bizonytalanságokra épül. A posztindusztriális társadalmakban már felbomlottak a hagyományos társadalmi formák, s előrehaladott volt a piaci liberalizáció is. A kapitalista jóléti állam kiépített szociális rendszerével azonban még kezelni tudta a kialakuló egyenlőtlenségeket, a kétpólusú világrendszer politikai egyensúlya pedig kiszámíthatóságot kölcsönzött a mindennapi életnek. A 70-es évektől jelentkező gazdasági problémák, és a kétpólusú világ felbomlása viszont a társadalmi lét totális bizonytalanságát eredményezték.A nagy globális ellentmondások egy igen egyszerű folyamatból, a döntéshozó központok helyi közösségektől való elszakadásából eredeztethetők. Az élet minden szegmensét meghatározó gazdasági folyamatok globálisan működnek, az általuk okozott gazdasági, és főleg társadalmi következmények azonban továbbra is helyhez kötöttek. A nemzetállam válsága abban ragadható meg, hogy míg saját gazdaságát egyre kevésbé tudja felügyelni, saját társadalmáért továbbra is felelős. A probléma a 70-es évektől (a volt szocialista országokban inkább ’89-től) folyamatosan fennáll, a mostani válság azonban különösen láthatóvá tette, hiszen mind szélesebb rétegek szorulnának az állam szociális támogatására, melyet az gazdasági kontrollvesztése miatt képtelen finanszírozni.E, főként gazdasági eredetű ellentmondáshoz Európában hozzáadódik egy sokkal inkább politikai jellegű probléma is, mely az uniós bizonytalanságokból, vagyis a nemzetállam és az integráció ellentétéből fakad.[4] E hatalmi játék kettős bizonytalanságot eredményez az európai ember számára, aki már abban is bizonytalan, egyáltalán kitől várja, az amúgy is bizonytalan támogatást. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy az átmeneti integráció más, eddig ismeretlen jellegű problémákat is felvet – kihez viszonyítsam magam, hogyan ítéljem meg a másságot – közel járunk az európai létbizonytalanság megértéséhez. A volt szocialista országokban ráadásul mindezen problémák hatványozottan jelentkeztek, mivel ezek az országok különféle belső okok – államszocializmustól való félelem, elit kapitalista elkötelezettsége – miatt nem tudták elkerülni, hogy a globális piac kísérleti terepévé váljanak.[5]Belátható, hogy egy ilyen ingoványos talajon álló társadalom leírására a hagyományos, marxi értelemben vett osztályok alkalmatlannak bizonyulnak. Mint azt már említettem a globális társadalom – legalábbis kommunikációelméleti szempontból - éppen a globális bizonytalansághoz való viszony alapján strukturálódik. E viszony legadekvátabban a mobilitásban fejeződik ki, ami alatt itt egyszerre értek társadalmi és térbeli mobilitást, mely két minőség kölcsönösen meghatározza és előfeltételezi egymást, azaz nem lehetséges valódi társadalmi mobilitás térbeli mobilitás nélkül, és fordítva.Zygmunt Bauman a globális társadalom két alaptapasztalatát a turista és a csavargó motívumában foglalja össze.[6] A turista itt a legitim és igazi mobil, a globális ember, akinek helyhez kötöttsége társadalmi és térbeli értelemben is megszűnt, így maximálisan kihasználja a globális előnyöket. A csavargó ezzel szemben csak áhítozik a valódi mobilitásra, helyhez kötöttsége miatt csak fogyasztja, de nem élvezi a globális előnyöket, valójában örök lokalitásra ítéltetett. Kommunikációelméleti felosztásomat e két alaptapasztalatból fogom levezetni, tovább árnyalva a képet a kockázati tényező segítségével, amely tényezőre már Bauman is utalt a hivatásos turista, és a reményt vesztett csavargó elnevezésekkel.[7]Az első társadalmi réteget a kissé anakronisztikus felsőosztály elnevezéssel fogom illetni. Ide tartozik mindenekelőtt a gazdasági elit, a transznacionális vállalatok felsővezetői, az eszményi globálisok, ha tetszik a hivatásos, a magabiztos turisták. Ide sorolom még a politikai-, és médiaelitet is, akik ugyan szükségképpen helyhez kötöttek, s a gazdasági elitnek kiszolgáltatottak, mégis kihasználják a globális előnyöket, egyfajta közvetítő szerepet töltve be a globálisok és a többi réteg között.A második csoportot az egyszerűség kedvéért középosztálynak nevezem. Ez egy igen széles réteg, tulajdonképpen mindenki beletartozik, aki rendelkezik a fogyasztáshoz szükséges javakkal, tehát a létfenntartáshoz szükségek javakon túli felesleggel. A középosztály helyzete azért ellentmondásos, mert bár átérzi a globális előnyöket, helyhez kötöttségénél fogva csak használni tudja azokat, és nem kihasználni.A harmadik csoportot underclass-nak (osztály alatti) fogom nevezni, mert ezen elnevezés egyrészt elterjedt, másrész kommunikációs szempontból is találó, s jól kifejezi a globális társadalom viszonyát ehhez az osztályhoz. Ide tartoznak azok, akik valamilyen oknál fogva nem képesek bekapcsolódni a globális fogyasztási játékba. Ez az ok lehet puszta kulturális, vagy infokommunikációs depriváció is, ezek azonban leggyakrabban gazdasági bizonytalanság következményeiként alakulnak ki, azt fokozva hatványozzák a társadalmi exklúziót. A zéró tolerancia társadalmaA három csoport közötti kommunikációs viszony vázlatosan így foglalható össze: a felsőosztály értékeit a politikai-, és médiaelit segítségével közvetíti a középosztály felé, folyamatosan legitimálva saját gyakorlatait, s elkendőzve a globalitás hiányosságait, többek közt a szegénységet, vagyis az underclass létét. A szegénység kommunikációelmélete tehát azért érdekes, mert a probléma nagyban eltér más globális kérdésektől. Az ökológiai és a terrorista probléma, de még a harmadik világ szegénysége is olyan globális kockázatokként értelmezhetők, melyekkel kapcsolatban egyfajta implicit megállapodás jött létre a felső-, és a középosztály között.[8] Ezek a kockázatok ugyanis mindenkit érintenek, ténylegesen globálisak, azaz maximum időlegesen kötődhetnek helyhez, és általában nem közvetlenek. E problémákat tehát úgymond tét nélkül kezeli a globális világ, enyhítve az általános „rossz közérzetet”. Az underclass- kérdés ezzel szemben lokális, közvetlen, ráadásul a középosztályt lényegesen jobban érinti, mint a felsőosztályt, olyannyira, hogy a mostani válságban már nem is kockázatnak, hanem inkább szorongásnak nevezném. E kérdésben tehát sem globális cselekvés, sem osztályok közti konszenzus nem képzelhető el. Azt mondhatja az elit az átlagembernek, hogy mi meggazdagszunk, te fogyasztasz és esetleg pár száz év múlva tönkremegy a bolygónk; az a kijelentés viszont már nem képezheti konszenzus tárgyát, hogy mi meggazdagszunk, te fogyasztasz és esetleg holnap az utcára kerülsz. Ezért a felsőosztály egész kommunikációs stratégiájával próbálja elleplezni az elszegényedés lehetőségét, és az azt jelképező underclass létezését, s ahogyan azt lentebb taglalni fogom, a tendencia gazdasági segítség felől egyre inkább, más embertelenebb megoldások felé mutat.A globális piacnak való kiszolgáltatottságuk következtében ugyanis az államok kénytelenek voltak szociálpolitikájukat neoliberális formában újragondolni. Ez a bérmunkaviszony „rugalmassá tételével”, azaz a dolgozó piaci alárendelésével kezdődött, s a szociális juttatások és szakszervezeti jogok növekvő felszámolásában csúcsosodott ki. Ez a politika nagymértékben felerősítette a piaci deregulációval megindult társadalmi polarizációt, és az alsóbb rétegek biztonságvesztését, mellékkövetkezménye pedig az underclass megjelenése volt. Ahogy az underclass egyre láthatóbbá és érzékelhetőbbé vált – hajléktalanság, bűnözés – úgy nőtt az állam cselekvési kötelezettsége a kérdésben. Mivel gazdasági eszközökkel kénytelenek voltak megoldani, vagy akár enyhíteni a problémát, büntetőpolitikájuk átalakításával kísérelték meg elleplezni azt.A gazdasági deregulációból egyenesen következő büntető túlreguláció egy olyan neoliberális büntetőpolitikát eredményezett, melynek legfőbb jellemzői a szegénység kriminalizálása, és a zéró tolerancia politikája.[9] Az új keletű büntető állam elsősorban az olyan cselekmények üldözésére specializálódott, melyek a szegény létformának szinte szükségszerű velejárói, mint a kábítószer-fogyasztás és a kisebb lopások. Az üldözés módszeres volt, a büntetés formájává pedig egyre inkább a szabadságvesztés vált, amit jól jelez, hogy a neoliberalizmus hazájának számító Egyesült Államokban a ’90-es évek folyamán évi 8%-kal nőtt a bebörtönzöttek száma, miközben a bűncselekmények száma alig változott.[10]A büntetőpolitikai változtatásnak társadalmi oka az volt, hogy az államnak valahogy garantálnia kellett a középosztály biztonságát. Mivel a létbiztonságot (Sicherheit) meghatározó tényezők közül kettőben, a társadalmi biztonságban (security), és a bizonyosságban (certainty) tehetetlennek bizonyult az állam, magától értetődőnek látszott, hogy a harmadik aspektusban, a fizikai biztonság (safety) biztosításában kell erőteljesebben fellépnie, egy hamis biztonságérzetet keltve ezzel a középosztály tagjaiban.[11] Az új büntetőpolitikának gazdasági okai is voltak, hiszen egyrészt elrejtette a feleslegessé vált munkaerőt, másrészt példát statuálva rákényszerítette az underclass szabadon maradt tagjaira olyan munkák elvégzését, melyekért néha még a minimális megélhetést biztosító bért sem kapják meg, nemhogy lehetőséget nyújtana számukra a fogyasztói társadalomba való újbóli integrálódásra. Ily módon vált a börtön a munkaerő-piac „szegélyévé és túlfolyójává.”[12] A neoliberális büntetőpolitikát a társadalom beleegyezésével, sőt támogatásával hajtották végre, ezt a támogatást pedig politikájuk legitimációjával érték el, melyhez különböző kommunikációs stratégiákat alkalmaztak. A stratégiák végrehajtásának előfeltétele volt a középosztály és az underclass elkülönítése, melyet az utóbbi gettósításával, és az előbbi „leplezett gettósításával” oldottak meg. „Leplezett gettósítás” alatt a fogyasztói terekbe – pl. bevásárlóközpont – való terelést értem, mely terek azonfelül, hogy kirekesztik a nem fogyasztókat arra is jók, hogy a középosztály kommunikációját leépítsék, lehetetlenné téve egységes fellépését.Ilyen feltételek mellett a média segítségével könnyű volt az underclass ellen fordítani a középosztályt, mely folyamatban az értelmiségi elit egy része is kezességet vállalt. A legfőbb stratégia a szegénység individualizálása volt, vagyis annak hangoztatása, hogy a szegénység okai magukban a szegényekben keresendő, nem pedig a gazdasági-társadalmi folyamatokban. Ezek a „vélekedések” a szegények társadalmi inkompetenciáját és morális alkalmatlanságát hangsúlyozzák, a kirekesztés utáni állapotra redukálva a szegény ember életét. Charles Murray elemzésében a szegények alacsony kognitív képességeit hangsúlyozza,[13] Lawrence Mead szerint pedig „társadalmunk legmélyebb törésvonala[…] azok között húzódik, akik képesek, illetve nem képesek magukért felelősséget vállalni.”[14]Szintén hatásos politikának bizonyult a szegénység azonosítása a bevándorlókkal és a kisebbségi csoportokkal, ami a középosztály látens faji ellenszenvét kihasználva legitimálta a büntetőállamot. Az Egyesült Államokban például 1995-ben az össztársadalmi arányhoz viszonyítva 7, 5-ször több fekete ült börtönben, mint fehér, miközben folyamatos volt az illegális bevándorlók fogva tartása is.[15] Mára ez a látásmód elvben kiszorult a politikából és a médiából is, társadalmi hatásai azonban ugyanúgy érezhetők.Végeredményben az egész stratégia lényege, hogy elválassza a szegényeket a középosztálytól, azt a látszatot nyújtva ez utóbbi számára, hogy „velem ez nem történhet meg.” Az individualizálás  tehát mindig csoportképzéssel jár együtt, melynek során a szegénység egy jól meghatározható, és a középosztálytól idegen réteggel – etnikai kisebbség, alacsonyan iskolázottak csoportja – azonosul. Véleményem szerint ebben rejlik a legnagyobb hazugság. A globális szegénység kialakulása ugyanis valóban egyedi folyamat, egyedi szituációk és egyedi döntések következménye. Lényege azonban éppen az, hogy kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan, és egyértelműen nem köthető semmilyen csoporthoz. Elméleti síkon nem lehet megmondani ki fog kirekesztődni a társadalomból, az elszegényedés teljes mértékben átláthatatlan gazdasági folyamat, mely folyamathoz az individuális képességek maximum úgy járulnak hozzá, hogy növelik bekövetkeztének valószínűségét. Ez a szegénység tehát sokkal inkább egzisztenciális, mint individuális. Ebben a globális játékban ugyanis benne van a szegénység kockázata, ennek elkerülése érdekében pedig a fogyasztó csak magára számíthat, nem élvezi semmilyen csoport védelmét, nem részesül semmilyen strukturális biztonságban, csak saját cselekedetei számítanak. A globalitás tehát maga a gyakorlati egzisztencializmus. Az underclass válasza?Kérdéses, hogy beszélhetünk e itt válaszról, hiszen láttuk, hogy a fentebb kifejtett egész társadalmi gyakorlat lényege az underclass elszigetelése, és társadalmi kommunikációjának leépítése. Mégis létrejön a reakciók egy nem várt egyvelege, mely az underclass különböző gyakorlataiban manifesztálódik. Kényszerű társadalmi kommunikációnak nevezhetnénk ezt a jelenséget a többségi társadalom és az underclass között, melyben mindkét fél egyirányú kommunikációra törekszik, s próbálja nem figyelembe venni a másik fél szintén egyirányúnak szánt válaszát, ami azonban a gyakorlatban lehetetlen. E kényszeredettség terméke többek közt a kölcsönös félelem és a szorongás.Az alábbiakban az underclass három lehetséges reakcióját mutatom be a hajléktalanok példáján.[16] A példa azért fedheti le a teljes réteget, mert a hajléktalan ember a kirekesztettség állatorvosi lovának, azaz totális depriváció és exklúzió alanyának tekinthető. Az első reakciótípusba az alkalmazkodók csoportja tartozik. Az alkalmazkodó hajléktalanok beletörődnek periférikus helyzetükbe, s a társadalom kiszolgálásával próbálják élhetővé tenni azt. Ők végzik el azokat az alulfizetett és bizonytalan bérmunkákat, melyekre az eszményi fogyasztó képtelen lenne. Ez a csoport nemcsak hasznos a társadalom számára, de láthatatlan is, hiszen tagjai, igénybe véve a szociális „segítséget”, általában átmeneti, vagy éjjeli szállókban éjszakáznak.A második csoport a kivonulás stratégiáját választja. Teljes mértékben elutasítják a globális értékeket, elfordulnak a társadalomtól, és saját környezet kiépítésébe kezdenek. Ez a réteg bár nem hasznos része fogyasztói társadalmunknak, nem is jelent igazi problémát, hiszen tagjai félreeső helyekre, elhagyott házakba, vagy erdőkbe húzódva folytatják életüket.A harmadik gyakorlat, a tüntetés stratégiája viszont tényleges veszélyt jelent a posztmodern állam számára. A tüntető típusba tartozó hajléktalanok jellemzően az utcákon, a közterületeken időznek, ráadásul ezek közül is a frekventált helyeket keresik fel legszívesebben. Már puszta jelenlétükkel zavarják a „tisztes polgárokat”, hiszen a szegénység megnövekedett, szorongássá fokozódott kockázata bennük realizálódik, s válik fenyegetéssé. Ráadásul kommunikációs stratégiáikkal – kéregetési eljárások, újságosztás – tovább hangsúlyozzák hasonlóságukat a többségi társadalommal. E közeledést igyekszik mindenáron elfojtani a globális elit a fentebb taglalt praxis segítségével, s úgy tűnik jelen pillanatban nyerésre áll a kommunikáció hatalmi harcában. EpilógusA probléma méreteinek megítélése nem egyszerű feladat. Elemzésemben az underclass rétegébe soroltam mindenkit, aki nem képes a fogyasztói játékba bekapcsolódni. Objektív módon azonban e mutató mérhetetlen, hiszen egy konstruált fogalomhoz, vagy általános társadalmi gyakorlathoz való viszony mindig szubjektív. A gazdasági, kulturális vagy társadalmi meghatározottságokon túl a viszony megítélését szükségszerűen befolyásolják az egyedi habitusok is. Úgy vélem a kommunikációelméleti elemzés célja ily módon nem is lehet a probléma objektív méreteinek leírása, néhány szociológiailag mérhető mutató ismertetésével azonban érzékeltetheti a szubjektív arányokat is. Három adatot közölnék itt a megnövekedett kockázat szemléltetésére. A rendszerváltástól 1995-ig a magyar háztartások 47%-ában fordult elő valamilyen formában munkanélküliség,[17] 1995-ben a megkérdezettek 88%-a szerint túl nagyok a jövedelmi különbségek a társadalomban,[18] a 2002-ben a Veszprémi Egyetemen diplomázottak 8%-a kapott munkanélküli segélyt 2007-ben.[19]Az adatokból kiderül, hogy az új kockázat nem egy szűk réteget, s nem is egy jól körülhatárolható csoportot, hanem jószerivel mindenkit érint. Az egyenlőtlenségeket természetesen nem lehet teljesen eltüntetni, azok a társadalmi lét velejárói. Az azonban, hogy egyes emberek tulajdonképpen bármit megtehetnek, míg mások a teljes kirekesztettségben tengődnek, megengedhetetlen dolog. Mint láttuk a szegénység komplex probléma, s éppen ezért megoldásához több tudományterület – gazdaságtan, szociológia, politikatudomány – összefogására lenne szükség. Úgy vélem a kommunikációelméleti elemzés megfelelően hívhatja föl e tudományok művelőinek figyelmét a cselekvés és az összefogás szükségességére. De ami még fontosabb, egy ilyen elemzés láthatóvá teszi a társadalom számára saját létének kockázatait, s így segítheti a különböző, piacnak alávetett rétegek összefogását, együttes fellépését, egyúttal átalakíthatja az uralkodó gondolkodásmódot. Mert – ahogyan Cornelius Castoriadis mondja: „modern civilizációnk jelenlegi állapotával az a baj, hogy nem kérdőjelezi meg önmagát.” [20] Teczár Szilárd  Felhasznált irodalom:§            Andorka Rudolf - Bevezetés a szociológiába, (Budapest: Osiris 1997); 4. fejezet 119-152. o.§            Bauman, Zygmunt - Globalizáció. A társadalmi következmények, (Budapest: Szukits 2002)§            Beck, Ulrich; Grande, Edgar - A kozmopolita Európa, (Szeged: Belvedere 2007); 1. fejezet 9-43. o.; 6. és 7. fejezet 227-301.o.§            Csepeli György; Prazsák Gergő - Új szegénység: a digitális egyenlőtlenség kulturális hatásai, in: (Vész)jelzések a kultúráról, (Budapest: MTA PTI 2009)§            Ferge Zsuzsa - Elszabaduló egyenlőtlenségek, (Budapest: Társadalompolitikai olvasókönyvek 2000); 1. fejezet 17- 135. o.; 4. fejezet 361-433. o.§            Győri Piroska - A szegénységben élők participációja saját problémáikban, in: A szegénység, az egészség és a társadalmi kirekesztettség, (Pécs: Comenius 2007)§            Leveleki Magdolna - Diplomások munka nélkül?, in: A szegénység, az egészség és a társadalmi kirekesztettség, (Pécs: Comenius 2007)§            Kalocsai Adrienn - Hajléktalanok Veszprémben, in: A szegénység, az egészség és a társadalmi kirekesztettség, (Pécs: Comenius 2007)§            Vass Csaba - Intra- és multiszociális szegénység és a szegénység alatti világok, in: A szegénység, az egészség és a társadalmi kirekesztettség, (Pécs: Comenius 2007)§            Wacquant, Loic - A nyomor börtönei - A zéró tolerancia világméretű terjedése, (Budapest: Helikon 2001)      

[1]  Idézi Bauman 2002, 124. o.[2] Andorka 1997, 142. o.[3] Erről bővebben: Csepeli 2009[4] Ezen ellentétről bővebben: Beck - Grande 2007, 1. fejezet[5] Lásd: Ferge 2000, 90-93. o.[6] Erről bővebben: Bauman 2002, 121-145. o.7 Bauman a két szélső csoport közt külön tárgyalja a csavargókat és a turistákat, én őket együttesen középosztálynak nevezem [8] E kockázatok természetéről bővebben: Beck – Grande 2007, 266-285. o.[9] Az itt következőkről bővebben: Wacquant 2001[10] Lásd Wacquant 2001, 72. o.[11] A szemantikai fejtegetést Baumantól kölcsönöztem, Bauman 2002, 177-179. o.[12]Wacquant 2001, 99. o.[13] Wacquant 2001, 18. o.[14] Idézi Wacquant 2001, 45. o.[15] Wacquant 2001, 86. o.[16] Kalocsai 2007 alapján[17] Lásd Ferge 2000, 395. o.[18] Lásd Ferge 2000, 413. o.[19] Lásd Leveleki 2007[20] Idézi Bauman 2002, 21. o.

Címkék: kapitalizmus szegénység

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu